2008.12.25. Fázni a trópusokon

Venezuelában hatalmas a dolláréhség, a feketepiacon akár a hivatalos árfolyam kétszeresét is megkaphatjuk, ha amerikai dollár valutát váltunk er?s bolívarra. Mivel ez egyben azt is jelenti, hogy az út során felmerül? költségek (dollárban mérve) megfelezhet?k, minden épesz? turista els? dolga, hogy keressen valami helyi mókust, aki intéz neki bolívart, okosba'. Venezuelába érve mi is így tettünk, majd egy herkenty?s spagetti után nekiálltunk közlekedési alkalmatosságot keresni Güiria utcáin.


Aznap busszal már esélyünk sem volt továbbmenni, így egyetlen lehet?ségünk maradt, a por puesto, ami városok közötti taxit jelent, általában valamilyen kivénhedt amerikai autó formájában. Fix indulási id?pont ezeknél nincs, a sof?r akkor izzítja be a V8-at, ha megtelt az utastér (ami elöl kett?, hátul három utast jelent). Mi szerencsések voltunk, félórányi várakozás után már meg is kezdhettük a nyomorgást a hátsó ülésen.

Mintegy kétszáz kilométerrel kés?bb, Cumanában ért bennünket az este, így nekiálltunk szállást keresni. Egy kedves kis hostel ajtajában épp az árak fel?l érdekl?dtünk, amikor legnagyobb meglepetésünkre az egyik válasz magyarul érkezett. Megtudtuk, hogy házigazdánk a szül?kkel együtt, még csecsem?ként érkezett Venezuelába és a magyar nyelvet itt Dél-Amerikában, a családtagoktól sajátította el. A recepció ajtajára kiragasztott is a magyar gyökerekr?l tanúskodott. A szállás meglep?en korrektnek bizonyult, nekem már csak a laptop újonnan vett kínai akksitölt?jének egyre furcsább hibáival kellett megküzdenem lefekvés el?tt.

Másnap a tengerparti Cumanából dél felé vettük az irányt, három dolog miatt. Egyrészt szállásadónk elmondta, hogy a brazil dzsungelvárost, Manaust sokkal érdemesebb innen meglátogatni, mint mondjuk Bolíviából, ahogy eredetileg terveztük. Másrészt nem volt nálunk kell? mennyiség? amerikai dollár, ami a venezuelai mókához szinte elengedhetetlen, ehhez legkönnyebben pedig Brazíliában juthattunk hozzá. Harmadrészt, a naptárt és a Lonely Planet Venezuela fejezetét nézegetve be kellett látnunk, hogy bizony er?sen szelektálnunk kell a látnivalók között. Mivel tengerpartból kaptunk eleget az elmúlt hetekben, az Andokban meg még amúgyis sokat fogunk kalandozni, úgy döntöttünk, hogy a brazil útvonallal egybees?, táblahegyekr?l elhíresült Gran Sabana térségre koncentrálunk.

Miután megszületett az elhatározás, már csak a legfájdalmasabb rész volt hátra. Oda kellett jutni. Nem részletezem, hogy hányszor szálltunk át és mennyit várakoztunk buszterminálokon, a lényeg az, hogy harminc órával kés?bb még mindig nem értük el a határt (bár már egész közel voltunk). A venezuelai buszokon két felettébb bosszantó dologgal találkozik az utazó. Az egyikr?l egy fotó is készült.


A buszokat valami agyament elgondolás miatt ugyanis jéghidegre légkondícionálják*. Err?l nekünk el?zetesen fogalmunk sem volt, nem is értettük, hogy a népek miért sídzsekiben és takarókkal felszerelkezve szállnak fel a buszokra, amikor odakint még este is dögmeleg van. Aztán az indulás utáni percekben egyb?l megkaptuk a választ (szerencsére az els? szakasz csak két óráig tartott, így maradandó fagykárosodást nem szenvedtünk). A következ? járatra már mi is felszerelkezve szálltunk fel, ott készült a fenti pillanatkép.


A másik fájdalmas dolog - sajnos azt kell mondjam, hogy - az utasközönség volt. Értem én, hogy kulturális különbségek, meg minden, de harminc órát eltölteni szipogó, turházó, böfög?, köpköd?, büdös és koszos utastársak között még a legedzettebbek számára is embert próbáló feladat.

Sötétedésre érkeztünk meg a venezuelai határvárosba, Santa Elena de Uairénbe. Hosszas bankautomata-b?völés után toltunk még egy sajátos értelmezés szerint készített pizzát, majd végre nyugovóra tértünk. Álmomban még hallottam a légkondícionáló berregését.