2008.12.25. Fázni a trópusokon

Venezuelában hatalmas a dolláréhség, a feketepiacon akár a hivatalos árfolyam kétszeresét is megkaphatjuk, ha amerikai dollár valutát váltunk erős bolívarra. Mivel ez egyben azt is jelenti, hogy az út során felmerülő költségek (dollárban mérve) megfelezhetők, minden épeszű turista első dolga, hogy keressen valami helyi mókust, aki intéz neki bolívart, okosba'. Venezuelába érve mi is így tettünk, majd egy herkentyűs spagetti után nekiálltunk közlekedési alkalmatosságot keresni Güiria utcáin.


Aznap busszal már esélyünk sem volt továbbmenni, így egyetlen lehetőségünk maradt, a por puesto, ami városok közötti taxit jelent, általában valamilyen kivénhedt amerikai autó formájában. Fix indulási időpont ezeknél nincs, a sofőr akkor izzítja be a V8-at, ha megtelt az utastér (ami elöl kettő, hátul három utast jelent). Mi szerencsések voltunk, félórányi várakozás után már meg is kezdhettük a nyomorgást a hátsó ülésen.

Mintegy kétszáz kilométerrel később, Cumanában ért bennünket az este, így nekiálltunk szállást keresni. Egy kedves kis hostel ajtajában épp az árak felől érdeklődtünk, amikor legnagyobb meglepetésünkre az egyik válasz magyarul érkezett. Megtudtuk, hogy házigazdánk a szülőkkel együtt, még csecsemőként érkezett Venezuelába és a magyar nyelvet itt Dél-Amerikában, a családtagoktól sajátította el. A recepció ajtajára kiragasztott újságcikk is a magyar gyökerekről tanúskodott. A szállás meglepően korrektnek bizonyult, nekem már csak a laptop újonnan vett kínai akksitöltőjének egyre furcsább hibáival kellett megküzdenem lefekvés előtt.

Másnap a tengerparti Cumanából dél felé vettük az irányt, három dolog miatt. Egyrészt szállásadónk elmondta, hogy a brazil dzsungelvárost, Manaust sokkal érdemesebb innen meglátogatni, mint mondjuk Bolíviából, ahogy eredetileg terveztük. Másrészt nem volt nálunk kellő mennyiségű amerikai dollár, ami a venezuelai mókához szinte elengedhetetlen, ehhez legkönnyebben pedig Brazíliában juthattunk hozzá. Harmadrészt, a naptárt és a Lonely Planet Venezuela fejezetét nézegetve be kellett látnunk, hogy bizony erősen szelektálnunk kell a látnivalók között. Mivel tengerpartból kaptunk eleget az elmúlt hetekben, az Andokban meg még amúgyis sokat fogunk kalandozni, úgy döntöttünk, hogy a brazil útvonallal egybeeső, táblahegyekről elhíresült Gran Sabana térségre koncentrálunk.

Miután megszületett az elhatározás, már csak a legfájdalmasabb rész volt hátra. Oda kellett jutni. Nem részletezem, hogy hányszor szálltunk át és mennyit várakoztunk buszterminálokon, a lényeg az, hogy harminc órával később még mindig nem értük el a határt (bár már egész közel voltunk). A venezuelai buszokon két felettébb bosszantó dologgal találkozik az utazó. Az egyikről egy fotó is készült.


A buszokat valami agyament elgondolás miatt ugyanis jéghidegre légkondícionálják*. Erről nekünk előzetesen fogalmunk sem volt, nem is értettük, hogy a népek miért sídzsekiben és takarókkal felszerelkezve szállnak fel a buszokra, amikor odakint még este is dögmeleg van. Aztán az indulás utáni percekben egyből megkaptuk a választ (szerencsére az első szakasz csak két óráig tartott, így maradandó fagykárosodást nem szenvedtünk). A következő járatra már mi is felszerelkezve szálltunk fel, ott készült a fenti pillanatkép.


A másik fájdalmas dolog - sajnos azt kell mondjam, hogy - az utasközönség volt. Értem én, hogy kulturális különbségek, meg minden, de harminc órát eltölteni szipogó, turházó, böfögő, köpködő, büdös és koszos utastársak között még a legedzettebbek számára is embert próbáló feladat.

Sötétedésre érkeztünk meg a venezuelai határvárosba, Santa Elena de Uairénbe. Hosszas bankautomata-bűvölés után toltunk még egy sajátos értelmezés szerint készített pizzát, majd végre nyugovóra tértünk. Álmomban még hallottam a légkondícionáló berregését.