2009.07.15. Ó, azok a szürke hétköznapok

A hosszútávú utazás egyik legnagyobb rákfenéje az, hogy az ember igencsak kritikussá válik az útjába kerülő helyekkel kapcsolatban. Ahogy Hugh Hefnernek is egyre fiatalabb nyuszikra van szüksége a merevedéshez, a világutazót is egyre kevesebb dolog hozza lázba, és hajlamos fanyalogni még az olyan dolgokon is, amik mások számára, vagy egy másik mércével mérve egyébként egész kellemesek. Ennek volt tökéletes példája a Thai-öböl szigetein tett néhány napos látogatás, melynek végén akármennyire restellem is, de egy "semmi különös"-nél többre nem futotta.

Az odautazás átlagos mennyiségű szívással járt, amiről egyrészt Surat Thani végtelenül szerencsétlen tömegközlekedése gondoskodott (a vonatállomás ugyanis a központtól keletre, nagyjából tizenöt kilométerre van, a hajóállomás pedig nyugatra, egy órányi autózásra), másrészt pedig az a tény, hogy a fenti végpontok között a turisták fuvarozására szakosodott mikrobuszos nyavajások már megint eljátszották velem az egyik legócskább transzfertrükköt, vagyis a remekül hangzó, ellenben nem létező csatlakozás tréfáját. Egy órákkal később induló komppal aztán csak eljutottam Ko Pha-Ngan kikötőjébe, ahonnan rögtön az útközben lefoglalt szállásra zötyögtünk (a kompon ugyanis turistákon kívül szobaüzérek is utaztak).

A sziget az éjszakában meglepően üresnek tűnt, ami részben az utószezonnak, részben pedig az aktuális holdállásnak volt köszönhető. Ismeretes, hogy Ko Pha-Ngan a rendes éves szezonalitáson túl egy másikkal is rendelkezik, amely a hold telítettségéhez és az azzal járó partikhoz igazodik. Utóbbiak közül a teliholdkor megrendezett "Full Moon Party" a leghíresebb, melynek szériája ― bár erről több legenda is kering ― évekkel ezelőtt egy jól sikerült backpacker-búcsúbulival kezdődött. Annak ellenére, hogy telihold idején fiatalok ezrei özönlik el a szigetet, a köztes alkalmak közel sem ennyire népszerűek, a "Half Moon" és "Black Moon" bulik inkább csak a többedik rókabőr unalmas esetei. Mivel az én látogatásom az utóbbira esett, a tengerparti buliban a hihetetlen drogkínálaton, a részegen robogózó német debellákon, a fehér turistalányt hajánál fogva rángató thai férfiakon és a tűzzel variáló artistákon kívül semmi érdekes nem volt.


Illetve mégis. Itt láttam a régió eddigi legjobb party-tetoválását: a sok neonszínben pompázó sárkány, gekkó és egyéb kreatúra közül messze kiemelkedett a 7-Eleven klasszikus logója. Aki esetleg nem ismerné: ez egy utalás az élelmiszerboltok McDonald's-ára, amely az Egyesült Államoktól Kínáig rengeteg helyen jelen van, és amelynek sztenderd minősége, árukínálata egyfajta biztos menedék a megfáradt utazó számára. A láncról érdemes elmondani, hogy boltok számát tekintve még a Mekit is übereli, neve pedig az egykori nyitvatartási időre utal.

Másnap a jól bevált séma szerint bérelt robogóval tettem egy kiadós kört a szigeten (csodák csodájára ezúttal nem áztam el), de a kirándulás végére azt kellett konstatálnom, hogy erről a földdarabról nem csak az érdekességek, de még a szép tengerpartok is hiányoznak. Az alábbi fotók kizárólag a történelmi hűség miatt kerültek ide, nincs bennük az égvilágon semmi kattintásra érdemes.


Második állomásom, Ko Samui már csak méretéből adódóan is több látnivalót tartogatott, nyilván ezzel magyarázható, hogy erre a szigetre turistából hatványozottan több jutott. Az igencsak sűrűn lakott nyaralóhelyen rögtön az első este visszaköszönt több olyan jellegzetesség, melyekről korábban Thaiföldet megjárt ismerőseimtől már hallottam, eddigi utazásaim során viszont még nem volt hozzájuk szerencsém. Például itt láttam először hetvenéves fazonokat hosszútávra lízingelt, huszonéves thai lányokkal korzózni, itt találkoztam először a turistáknak szervezett plasztik műsorkínálattal (elefántrevü, krokodilshow, táncest, thai box viadal, nem is sorolom), itt gurultam végig először masszázsszalonokkal, sörbárokkal és éttermekkel szegélyezett tengerparti sétányokon (sok vendéglő egyébként az utcáról meglepően igényesnek tűnt), és itt volt alkalmam megállapítani azt is, hogy a transzszexuális thai prostik valójában mennyire könnyedén beazonosíthatók.


Ko Samui nyaralóktól hemzsegő településeit, valamint ― már bocsánat, de ― unalmas tengerpartjait látva a sziget kevésbé zsúfolt részein kezdtem szórakoztató dolgok után nézni. Így bukkantam rá arra a mumifikált szerzetesre, melynek minden bizonnyal ijesztő szemüregére gondos kezek egy Ray-Ban Wayfarer-t applikáltak, így jutottam el az anyatermészet világszerte ismert pikáns szoborvicceihez, így motoroztam dzsungelben úttalan utakon (amiből olykor komplett szakaszok hiányoztak), így fotóztam erdő mélyén megbúvó kőfaragásokat, aranyozott tengerparti Buddha-szobrot, klasszikus minekvan zsebkamerát, vicces feliratokat, meg még egy csomó mindent, ami ide sajnos már nem fért ki. Még mielőtt valaki megkérdezné, az elefántsétákat azok nevetséges és gagyi jellege miatt ignoráltam.


A thai szex-, és turistaipart jól reprezentáló szigetnek két nap után intettem búcsút, majd egy délután háromkor kezdődő és másnap tizenegyig tartó teherautós, iránytaxis, kompos, mikrobuszos, stoppos és vonatos kombinációval elzötyögtem Bangkokig. Az út egyetlen tanulsága számomra az volt, hogy fehér ember ne akarjon olyan fűszerezettségű tom yum levest fogyasztani, amit eredetileg thai szájíznek szántak, mert még napok múlva is csilipaprikával fog álmodni.


A Thai-öböl fenti szigeteitől tehát a szívfájdalom legkissebb jele nélkül váltam meg, ami arra volt tökéletes bizonyíték, hogy bizony még egy világ körüli utazás során is akadnak "szürke hétköznapok".