2009.06.06. A jávai civilizáció bölcsője

Jáva kultúrájának és történelmi múltjának megismerésére Jogjakarta városa ígérkezett a legideálisabb helyszínnek, ezért Dzsakartából egyenesen a sziget közepén fekvő félmilliós településre utaztam. A fővárosi Gambir vasútállomáson árult "bisnis" és "ekonomi" osztályú vonatjegyek közül kíváncsiságból én az utóbbit választottam, tudva azt, hogy légkondícionáló nélkül és valamivel kényelmetlenebb üléseken kell majd végigzötyögnöm a közel tízórás éjszakai szakaszt. Az egyenlítői klíma éjjel, lehúzott ablakok mellett még akár kellemes is lehetett volna, az előttem ülő huzatérzékeny vénasszony azonban indulás után kíméletlenül felhúzta az ablakokat, így pihentető bóbiskolás helyett izzadtságban tocsogó pokoljárásban volt részem (a kocsi ráadásul tele volt egymás hegyén-hátán utazó indonézekkel, tehát a helycsere sem volt alternatíva).

Már világosodott, amikor vonatunk befutott a jogjakartai állomásra. Nekiálltam ugyan szállást keresni az ébredő városban, elfogadható állapotú szobát mégsem sikerült találnom. Visszautasíthatatlan túraajánlatot viszont igen, úgyhogy egy órával később már a várostól mintegy ötven kilométerre fekvő Borobudur felé robogtam, hat másik turista társaságában*.


Borobudur bejáratánál még nem sejtettem, hogy a világ legnagyobb buddhista építménye ennyire monumentális lesz. A hegyre épült és piramisra emlékeztető teraszos sztúpa méretei egészen elképesztőek, az építkezés hetvenöt éve alatt állítólag ötvenötezer köbméter követ mozgattak meg a készítők, mindezt kézi erővel, ezerkétszáz évvel ezelőtt. Az építészeti megoldásokon túl Borobudur kövei rengeteg szimbolikus érdekességet rejtenek, kezdve mondjuk a különböző szintek egymáshoz viszonyított arányaival, vagy azzal a több ezer narratív és dekoratív kőfaragással, amely az építmény falait díszíti. Az alsó, négyzet alakú teraszokra három kör alakú szint épül, melyeken végig harang alakú, Buddha-szobrot rejtő sztúpák sorakoznak (a szobrok eltérő kéztartásai a buddhizmus különféle tanításait jelképezik).


Borobudur táblái két dolgot kérnek csupán a látogatóktól: 1) ne vigyék haza a kisebb köveket és 2) ne másszanak fel a párkányokra. Ennek fényében különösen felháborító volt az az agyatlan turista, aki az egyik kiszögellésen pózolva vagy negyedórán keresztül fotóztatta magát társával. Mivel kíváncsi voltam, hogy melyik náció képes ekkora barmok kinevelésére, bámészkodást színlelve közelebb ólálkodtam. Mit tippelnek, milyen nyelven beszélgettek? Hát persze, hogy magyarul.

Sajnos ottjártamkor sűrű köd ereszkedett a tájra, így igazán szép fotókat azon a reggelen lehetetlenség volt készíteni. Azért mutatok párat az érdekesebbek közül.


Borobudur után a régió másik nagy durranása, Prambanan felé vettük az irányt, amely Délkelet-Ázsia egyik legnagyobb hindu komplexumának számít. Amennyire ködös volt az idő előző állomásunkon, legalább annyira fogadott szikrázó napsütés Prambanan hegyes tornyai között. A Borobudurhoz hasonlóan ezerkétszáz éves építményeket sajnos 2006-ban egy földrengés alaposan megtépázta, a szétszóródott tömbök és kőfaragások összelegózása a mai napig nem fejeződött be. Ennek ellenére a több templomból álló komplexum még ebben az állapotában is kiemelkedően látványos, nézzék.


Szerencsére úgy adódott, hogy nem csúcsszezonban érkeztem a fenti helyekre, így viszonylag kevés turistával kellett osztozkodnom az ezeréves látnivalókon, az üresen kongó romok hatványozottan jobb atmoszférájáról már nem is beszélve. Ja, és ezúton szeretnék megkérni minden kedves olvasót, hogy a különböző nevezetességek felkereséséhez próbáljon meg természetes színű öltözéket választani, mert nincs annál idegesítőbb, mint amikor egy szépen megkomponált kép közepére beáll egy neonzöld trikót és ciklámen bermudát viselő kínai turista.

Az izzasztó vonatozás és a reggeltől délutánig tartó műemlékjárás alaposan kifárasztott, így délután öttől másnap hajnalig húztam a lóbőrt. Akkor viszont kipattantak a szemeim, és ha már egyszer így történt, kihasználtam az alkalmat: öt körül nekivágtam Jogjakarta** felfedezésének.


Jogjakarta kulturális, kulináris, szellemi és politikai öröksége nem csak a jávai, de az egész indonéz civilizáció szempontjából kiemelkedő fontosságú. Az egykoron fővárosi rangot is magáénak tudó Jogja annyi történelmi és egyéb érdekességet tartogat, hogy Bali után ez a város a legkedveltebb turistadesztináció az országban.

Jogjakarta központjában a szultáni palota, a kraton áll, amelyet őfelsége és udvartartása a mai napig aktívan használ. Ahogy másokat, úgy engem is a szultáni testőrség egyik - hivatását roppant komolyan vevő és évtizedek óta művelő - tagja vezetett körbe, miközben a dicső múltról, a hollandokkal folytatott csatározásokról, a szultánról és a mindennapi életről mesélt. Megmutatta például azt a háta mögé tűzött, közel százharminc éves tőrt is, amit szultáni testőrként apja, nagyapja, de talán még ükapja is használt. A kraton díszes központjában Jogjakarta zenei specialitásába, az ütőshangszereken előadott "gamelan"-ba is belehallgathattam.


A szultáni palota falain belül - ahol egyébként egy kisebb városnyi ember él - napokig lehet bámészkodni, annyi a látnivaló. A zegzugos utcácskák sarkain hol rendkívül finom batikolt szövetekre, hol bábjátékokhoz különös műgonddal készített Wayang-figurákra, hol pedig hangversenyre nemesített madarak piacára bukkanunk (ez utóbbinak a jogjakartai kultúrában roppant erős hagyománya van).


A kraton atmoszférája és a város pazar kulturális öröksége azonban gyökeresen eltér mindattól, amit a mai "modern" Jogjakarta jelent. A Malioboro nevű főutca lényegében egy turistákra épülő ócska bazársor, amelyen az ipari mennyiségben gyártott batikcuccoktól kezdve a befőttesüvegből kimért parfümökön át a kitömött rágcsálókig mindent árulnak. A dicső múlt nyomába a történelmi belvárost körülvevő Jogjakartában sem ér a jelen, bár arról sokan azt mondják, hogy az ország egyik legélhetőbb és legkozmopolitább helye. Utóbbi jelzők természetesen indonéz viszonylatban értelmezendők, ráadásul annak tudatában, hogy Jáva a világ legsűrűbben lakott szigete, ami már önmagában is elég ok a káoszra. Ahogy a mondás is tartja ― vakok közt a félszemű a király.


Túl sok ideig azonban nem időztem az ezerarcú városban, még aznap éjjel szedtem a sátorfámat és folytattam utam keletre, Bali felé. Egy szerencsétlen időzóna-átlépés és óraátállítás (pontosabban óra át nem állítás) miatt majdnem lekéstem a vonatot, de kalandos körülmények közepette azért csak sikerült felkapaszkodnom az indulni készülő szerelvényre.