2009.04.04. A Húsvét-sziget rejtélye (1/2)

Lehet úgy nézni a Földet a világűrből, hogy azon a Csendes-óceán mérete egészen elképesztőnek hasson. Mondjuk így.


Ennek a mérhetetlenül nagy kékségnek van egy olyan eldugott szigete, amely mindentől nagyon-nagyon távol esik. A fenti térképen sárgával jelölt parányi földdarab olyannyira elszigetelt, hogy európai felfedezője, Jakob Roggeveen is csak véletlenül bukkant rá 1722. húsvét vasárnapján. A távolságok érzékeltetésére két számadat: a polinéziai-háromszög egyik csúcsát képező Húsvét-szigetet kelet felé 3.600 kilométer választja el Dél-Amerikától, míg tőle nyugati irányban a legközelebbi szigetcsoport 2.000 kilométerre van.

A távoli lokációnál azonban sokkalta érdekesebb a vulkanikus sziget homályba burkolódzó története és kulturális öröksége. Bár jelenleg nincs egységes álláspont a sziget őslakosainak eredetével és érkezési idejével kapcsolatban, az azért nagyjából tudható, hogy időszámításunk szerint valamikor 300. és 1200. között érkeztek a szigetre az első (vélhetően polinéz) hajósok, fából készült lélekvesztőiken kétezernél is több kilométert hánykódva. A Balatonnál négyszer kisebb földdarabon letelepedő ősök a felmenők tiszteletére szobrokat emeltek, nem is akárhogyan: vulkanikus kőtömbökből többméteres, soktonnás moaikat faragtak, amiket aztán a sziget különböző partszakaszaira szállítottak. A fejnek tűnő, de általában törzset és kezeket is mintázó szobrokból több százat(!) készítettek; ma ezek részben a sziget partvonalán, elszórtan találhatók, részben pedig a Rano Raraku nevű kráter közelében (a moaik nagy részét ugyanis ez utóbbi köveiből vájták).


A Húsvét-sziget súlyos szobrainak elkészítése mérhetetlenül sok erőforrást igényelt: a faragáshoz, a sziget különböző pontjaira történő szállításhoz és a felállításhoz rengeteg munkaórára volt szükség, a felhasznált anyagokról már nem is beszélve. Az egyre több és egyre nagyobb moaik készítése tömeges erdőirtással járt (a szobrokat farönkökön és szánokon mozgatták), amelynek a masszív talajerózió és az ökoszisztéma részleges pusztulása már egyenes következménye volt.

Korabeli dokumentumok szerint Roggeveen 1722-es felfedezésekor a szigeten még jólét és harmónia honolt, James Cook 1774-es látogatásának idejére azonban a populáció már megtizedelődött, számos moai fel lett borítva, 1868-ra pedig alig maradt álló kőszobor a Húsvét-szigeten. A történtekkel kapcsolatban rengeteg teória látott már napvilágot, Heyerdahl szerint például a "rövidfülűek" és a "hosszúfülűek" közötti törzsi viszályok vezettek a populáció erőteljes csökkenéséhez. Az Index cikkében kicsit zanzásítva ugyan, de benne van a lényeg.


Az ökoszisztéma-pusztulást, éhínséget, járványt, kannibalizmust és perui támadók rabszolgagyűjtését is említő tanulmányok többsége egyetért abban, hogy a kőszobrok készítése egyik pillanatról a másikra maradt abba. A Rano Raraku közelében emiatt számos befejezetlen, vagy éppen szállításra váró moait figyelhet meg az odalátogató (szerencsére a különböző régészeti projekteknek köszönhetően a felborított szobrok többsége mára helyre lett állítva).