2009.03.07. Rögös az út Brazíliáig

Uyuniban este még beültünk harapni valamit. Amikor a mosdóból kifelé jövet kézmosási lehet?ségek iránt érdekl?dtem, a pincér csak hátrakiáltott egy kisgyereknek, aki hamarosan egy lavór vízzel jött oda a pulthoz. A srác a m?anyagedényt tartva türelmesen kivárta, míg megmosom a kezem, majd a mobil mosdókagylóval együtt elt?nt a konyhaajtóban.

Miközben a f?utcán ücsörögve a buszra vártunk, én elnézegettem egy helyi gyorsétterem m?ködését. A vendéglátóegység két járdaszigetre feltolt taligából, valamint néhány m?anyag székb?l és asztaból állt. Kétf?s személyzettel oldották meg a helyiek kiszolgálását: egy öreg néne lepattant szél? tányérokba mérte a kétes állagú levest (látszott, hogy a családi étkészlettel operálnak, két egyforma nem volt köztük), egy fiatalabb hölgy pedig (talán a lánya?) mosogatta a cuccost. Vagy inkább csak öblögette ?ket egy rossz tejesládában. A vendégkör f?leg melóból hazafelé tartó munkásokból és utazás el?tt enni kívánó családos emberekb?l állt. Volt aki három tányérral is benyomott a bolíviai "s?r?levesb?l".

Indulás el?tt még megakadt a szemem egy érdekes villanypózna-megoldáson. El?ször azt gondoltam, hogy ez csak a véletlen m?ve lehet, de kés?bb rájöttem, hogy Bolíviában egész gyakori az ilyesmi.


Az este hét körül el?kevered? busz személyzete (két sof?r, plusz a csomagrakodó mókus) egész normálisnak t?nt, egyikük ráadásul megszólalásig hasonlított Badár Sándorra. A népszer? humoristáról és Jappán cím? könyvér?l sztorizgatva vágtunk neki a sivatagi éjszakának.

Négyórányi irgalmatlanul hangos rázkódás után arra figyeltünk fel, hogy elakadt a busz. Éjfél és egy között járhatott az id?, csillagos volt az ég, és kezdett nagyon hideg lenni. Badárék több kísérletet is tettek a helyzet megoldására (botokkal, pótkerekes aládúcolással, meg még ki tudja mivel próbálkoztak), de egyik sem vezetett eredményre. Nekünk is többször le kellett szállnunk, s?t, egy-két pillanatra még toltuk is a buszt. Sárban és hidegben, gondolhatják.

A helyzetet elnézve Badárékról a dilettánstól kezdve az idiótáig sok minden eszünkbe jutott. Nem is értettem, hogyan gondolták, hogy az az ótvar busz nem fog megragadni abban a vízátfolyásban. És ami még ennél is szánalmasabb volt: egyetlen vontatókötéllel sem voltak felkészülve az ilyen helyzetek megoldására, pedig napjában egyszer biztosan megteszik ezt a távot. Szerencsére a venezuelai tortúrával ellentétben itt csak hat órát kellett várnunk a helyzet megoldására, ami egy másik busz formájában jött el, reggel hét magasságában.


Délel?tt aztán cha'llapatai átszállással Oruroban kötöttünk ki (emlékszem, mennyire örültem, hogy végre aszfalton gurulunk és újra látom a sof?rfülkét, tehát ritkul a homokfelh? az utastérben). Az oruroi terminálon kaptunk még némi kártérítést az éjszakai showm?sor miatt, majd folytattuk maratoni utazásunkat Brazília felé.

A h?ség és a fáradtság miatt azonban százötven kilométer után feladtuk. Egy éjszakára Cochabambában megpihenni mindenképpen jó ötletnek t?nt, elvégre ekkor már két gyötrelmes napja voltunk úton. A viszonylag nagy városban Ancsi gyomorrontása miatt végül két és fél napig dekkoltunk. Míg útitársam a burrito okozta fájdalmakkal küzdött, én az utcai szoftverárusokkal csencseltem, és próbáltam meg újra elfogadható állapotba hozni a laptopot. Cochabambában értették meg velünk azt is, hogy Bolíviában a busztársaság az úr, az utas pedig örüljön, hogy közlekedhet valamivel. Van tehát rosszabb az otthon gyakran tapasztalt eladói mentalitásnál! Nézni is rossz volt, ahogy a kivagyi jegyárusok és buszsof?rök szegény helyieket nyomorgatták (meg persze bennünket is, de az más tészta).

Cochabambából Santa Cruz felé gurultunk tovább. Az es?zések miatt járhatatlanná vált hegyi utak helyett sof?rünk alternatív megoldásokat választott, így sikerült a maximum négyszáz kilométeres távot tizennégy óra alatt abszolválni. A nagy száguldozás során egyszer még vacsizni is megálltunk a Hiltonban.


A sok hülyeség miatt Santa Cruzba is relatíve megnyúlt arccal érkeztünk, így egy gyors reggeli után már nem tudtuk megállni, hogy pár órára ne vegyünk ki egy szobát a város központjában. Egy h?t?mágnes erejéig este még benéztünk a f?térre, majd hét körül felszálltunk arra a buszra, amely Paraguayon át egészen Brazíliáig röpített volna bennünket - elvileg. Ugye pont azért fizettünk többet a Bolívia - Paraguay - Brazília járatért, mert az a paraguayi autóutak révén sokkal gyorsabbnak és kényelmesebbnek ígérkezett, mint az átszállásos, vonatozós, közvetlen Bolívia - Brazília verzió.

Sajnos ez az út sem lett leányálom, buszunk öt órával az indulás után rohadt le el?ször. Ott álltunk megint nyitott motorháztet?vel a csillagok alatt, ezúttal valami ékszíjprobléma okán. Eleinte sétáltunk egy kicsit a környéken, de a denevérek miatt jobbnak láttuk a buszban kibekkelni az éjszakát.

Az er?sítés reggel kilenc körül érkezett meg. Szerencsére ezután a paraguayi határig már viszonylag gördülékenyen mentek a dolgok. A belépési papírok elintézése után váltottunk némi pénzmagot a helyi neppernél (az aranyfogú srácról kiderült, hogy még sosem hallott Magyarországról, így adtunk neki emlékbe egy papír kétszázast - jót nevetett, amikor megtudta, hogy a kezében lév? bankjegy egyetlen amerikai dollárt sem ér).


A paraguayi határt átlépve, néhány órányi buszozás után egy ellen?rz?pontnál kötöttünk ki. A drogkeres?k minden táskát kiszedettek a buszból, minden csomagot kutyával viszgáltattak át, néhány gyanús külsej? peruit pedig még gyomorröntgenre is elhurcoltak. Az ellen?rök pár táskát tételesen átvizsgáltak, de nekünk szerencsére nem kellett kipakolni a zsákokat. Összesen négy órát rostokoltunk a délutáni napsütésben, mire folytathattuk utunkat a f?város felé.


A harmincötórás útnak még csak az elején jártunk, de már ekkorra sikerült összeszedni legalább tízórányi lemaradást. Ráadásul buszunk egyre gyanúsabb hangokat hallatott: családunk öreg Golf II-esének megboldogult blokkjaiból áradt hasonló, fülsért? zakatolás, közvetlenül hengerfejcsere el?tt. Mondtam is Ancsinak, hogy készüljön, mert szerintem ez a motor nem fogja kibírni a még el?ttünk lév? néhányszáz kilométert.

Így is lett, este tizenegy magasságában végleg megadta magát a busz. Mivel már nem volt idegzetünk tovább nézni a három dilettáns bolíviai szerencsétlenkedését, kivettük hátizsákjainkat a csomagtérb?l és stoppal, egy utaztunk tovább Asunciónig (öröm az ürömben: alkalmi fuvarosaink egy benzinkútnál még két sörre is meginvitáltak). Hajnal háromkor a buszterminál egyetlen nyitva tartó jegyirodájában vettünk két jegyet Ciudad del Este városába, harminc perccel kés?bb pedig már robogtunk is a brazil határ felé. Hihetetlen utasközönség társaságában, reggel kilenc magasságában érkeztünk meg a célhoz, ahol egy jobb hotelben azonnali tusolásba, majd durmolásba kezdtünk.