Mivel a legels? szavazás
végeredményéb?l egyértelm?en kiderül, hogy az olvasók többsége az utazás kevésbé mézes-mázos részleteire is kíváncsi, nem ugrom át a Huaraz-Lima buszút szaftos részleteit. Szubjektív, helyenként naturalista írás következik - ha ön nem szereti az ilyet, most kattintson el. Dél-amerikai utazást tervezget? olvasók viszont mindenképpen rágják végig - az ilyen finomságok az útikönyvekb?l általában kimaradnak.
Történetünk a
Fehér-Kordillerák lábánál fekv? kisváros, Huaraz hostelében kezd?dik. Egy napos reggelen, kipihenve az
el?z? napi gyalogtúra (men?bb nevén: trekking) utózöngéit, a buszpályaudvar felé vesszük az irányt. Járda híján az útszéli porban vagy az autóktól hemzseg? úttesten gyaloglunk. Balra csipkés hegyek, jobbra lepukkant házak tömegei szegélyezik utunkat. Vakolatlan téglafalakat, hiányos nyílászárókat, ideiglenesnek t?n? tet?megoldásokat látunk.
A sóderos telekb?l és néhány bodegából álló huarazi buszállomás kapujában a sokezer kilométer alatt felszedett rutint kamatoztatva csíp?b?l konstatáljuk, hogy a Limába vezet? út bizony pár órányi türelemjátéknak* ígérkezik: lepukkant busz és helyi utasok várakoznak a megállóban. Ebb?l általában nem sok jó szokott kisülni - gondoljuk, mégis veszünk két jegyet a perui f?városig.
Indulás el?tt általában megpróbáljuk el?re kiszúrni a peronon várakozó utasközönségb?l, hogy kivel lesz a legtöbb baj az út során, ergo kit?l kell a legtávolabbra helyezkedni. Itt ez nem m?ködik, késve érkez?ként a hátsó laprugó fölött kapunk helyet. Szemmel láthatóan roppant szegénységben él? utasok között ülünk. Valaki nagyon büdös, talán az a foltos kabátos bácsi a ludas. Hátulról valaki rángatja a fejtámlám, az ülések között er?lköd? asszony pakkjai néha végigszántják arcomat, vállamat. Elindulunk. A városhatárban kényszeredett nyugodtságomat egy útépítésnek álcázott szieszta kezdi olvasztani. A munkások az árnyékos domboldalban heverésznek, buszunk mégis közel egy órát áll - ki tudja mi miatt. Várakozás közben valami miatt beröffentem a
sólymot, de csak kés?bb veszem észre, hogy a laptopot úgy nézik a körülöttünk állók, mint valami ?rb?l idepottyant ketyerét. Kínomban kinézek az ablakon. A hegyoldalban öreg néne ruhát mos egy apró vízfolyás közelében.
Kicsivel kés?bb újra nekilódul a busz. Jön a gyerekzsivaj, valaki(k) még mindig nagyon büdös(ek), ráadásul a sok szerpentin miatt füldugulás is kezd nyugtalanítani. Ebédtájt egy étterem parkolójában megáll a busz, félórás pihen? következik. Az épület kívülr?l egész t?rhet?nek látszik. Jól esik kicsit kinyújtóztatni hosszú lábaimat.
Leszállunk a buszról, én elindulok az étterem beltéri mosdója felé, közben szemem sarkából figyelem, amint a nagyszoknyás nénik pont a másik irányba távoznak. Kíváncsi vagyok, mi lesz ebb?l. Megállok, úgy teszek, mint aki keres valamit a zsebében. Közben persze a pakkos hölgyeket nézem, akik épp most kuporodnak le a földre és kezdenek egyszerre könnyíteni magukon. A szégyenl?sebbje a bozót mögött, a bátrabbja a füvön vagy éppen a sóderosban végzi el kisebb-nagyobb dolgát. Mindezt harminc méterre az étterem ablakaitól, premier plánban. Dolog végeztével lehúzódik a szoknya, benne megtörl?dik a kéz, majd irány az étterem. Elvégre enni is kéne valamit.
Az étterem el?tti döngölt padlón lépdelek. Kerülgetem a földre ült utasokat, akik épp narancsot, banánt, mandarint kezdenek hámozni. Balkáni szemmel is furcsállom, hogy a héjdarabokat mindenki a földre, maga köré dobálja. Az egész kóceráj pillanatok alatt disznóóllá alakul.
Épp benyitok a férfimosdóba, amikor egy csap fölé hajoló asszony hatalmasat turházik a mosdókagylóba. Ollé, ez felénk egy férfiembernek is becsületére vált volna. Hopp, kézzel gyorsan orrot töröl, majd ugyanazzal a mozdulattal elzárja a csöpög? csapot. Nem vagyok egy finnyás gyerek, valami miatt mégis inkább kifordulok az ajtón.
A pultnál nézel?döm: kétféle keksz és néhány csokoládé közül kellene választanom (az étterem napi ajánlatának - a körülöttem lév? tányérokat elnézve - nem szavazok bizalmat). Mindjárt sorra kerülök, de egy hangoskodó kisgyerek két érmével a kezében elém tolakszik. Persze hogy hamarabb kiszolgálják, mint engem, a helyzeten meglep?d? gringót.
Az utasok egy része bent falatozik, mások velünk együtt kint várakoznak az udvaron. Én közben azon gondolkodom, hogy
Maslow elmélete vajon hogyan találkozik az itteni állapotokkal. Szerencsére nincs sok id?m ezen mélázni, buszunk folytatja útját Lima felé. Néhány órával kés?bb kiérünk a hegyekb?l, és sivatagos környezetben robogunk tovább a perui f?város irányába.
Újabb órák telnek el eseménytelenül, így csak sötétedésre érünk Limába. A külvárosban hatalmas dugó fogad, buszunk lépésben halad a terminálig. Az araszolás során még beszélgetésbe elegyedünk a buszon utazó
, akikr?l kiderül, hogy épp most késték le esti tévés szereplésüket. Promó CD-t nyomnak a kezünkbe,
egy-
két számba illedelmesen bele is hallgatunk.
A terminál környéke
Kingstonra emlékeztet. Gyorsan taxiba vágjuk magunkat, és elindulunk buszt keresni Szilvinek. Sof?rünk a hatalmas dugóban agresszívan, ámde roppant hatékonyan szeli át a várost, egy sávváltáskori bepofátlankodáskor még meg is húzzuk a mellettünk jöv? kocsijának orrát. Úgy látszik, ez itt benne van a pakliban, senki nem pattog, megállás nélkül száguldunk tovább a Daewoo Tico méret? járgányban. A srác a parányi autóval lendületb?l megy, mintha
kétütem? pályagépet kormányozna.
A buszindulással szerencsénk van, Szilvi még épp elér egy távolsági járatot. Hosszas búcsúzkodásra nincs id?, az elválás gondolatával* idefelé jövet már úgyis mindketten megbarátkoztunk. Gyors kipakolás, puszi-puszi - én pedig már egyedül hajtok tovább Lima egyik biztonságosnak mondott negyede felé.
Mirafloresbe érve egy forgalmas térnél állítom meg a taxit. Farkaséhes vagyok, csak a gyomromra tudok most gondolni. A Burger Kingben hátizsákommal véletlenül meglököm a sorban mögöttem várakozó lányt. Beszélgetni kezdünk, egy órával kés?bb pedig együtt indulunk szállást keresni. Carla spanyol anyanyelve és helyismerete hathatós segítségnek bizonyul: a nap végén egy egészen korrekt hostelben hajtom álomra a fejem.