2009.02.04. Vonatozás az ördög orrán

Bár Quito óta jártunk már több kisebb településen is, a vidéki Ecuadorral el?ször Alausiban ismerkedtünk meg: hihetetlen pakkokat cipel? kalapos nénikék, kend?be csavart porontyok, piacon sütött tengerimalacok és hasonló ínyencségek kerültek fényképez?gépeink fókuszába.


Amint azt korábban már említettük, Alausiba els?sorban azért érkeztünk, hogy vonatozzunk egyet az ördög orrán, azaz az El Nariz del Diablo kanyonban (a teljesség kedvéért: ez ugyannak a vasútvonalnak a folytatása, amelyr?l Riobambában lemaradtunk).

Délután egy körül szállhattunk fel a kanyonba induló rozoga szerelvényre. Bár ez nem jön át az alábbi videón, én végigparáztam az út els? szakaszát. A relatíve koros szerelvény ugyanis rögtön az állomás elhagyása után kisiklott, és ezt követ?en is igencsak rázkódva haladt tovább, ami a százméteres szakadékok szélén zakatolva nem t?nt egy életbiztosításnak. Ett?l eltekintve az út örök élményként rögzült, ami els?sorban a hihetetlen magasságkülönbségek számlájára írható.


A rendhagyó vonatút után még nézel?dtünk egy keveset Alausi f?utcáján, váltottunk két buszjegyet Cuencába, türelmesen leültük a meghirdetett és a tényleges indulási id? közötti kötelez? üresjáratot (esetünkben ez egy óra volt), majd végre nekilódultunk. Volna, ha a városhatárból nem kellett volna visszafordulni egy maréknyi eltévedt német turistalányért.

Az odaút egy, a venezuelaihoz hasonló úttorlasszal indult. Épp egy szerencsétlenül járt személyautót próbáltak meg a mélyb?l felcsörl?zni.


Szerencsére itt volt lehet?ség kerül?útra, úgyhogy rövid id?n belül indulhattunk is tovább. Utolsó ecuadori állomásunk Cuenca volt, ami számomra a hangulatos épületek és az elromló T42 miatt maradt emlékezetes: egy elektronikai üzlet pultján, rohanva kellett darabjaira borítani a gépet, hogy egy kiégett biztosítékot kicserélve még továbbutazás el?tt megoldhassuk a problémát.


Cuencából a perui határ felé vettük az irányt, de ez már egy másik történet.