Korábban ugye
beszéltünk már Quito tetszetős belvárosáról, a teljesség kedvéért most ejtsünk néhány szót a kevésbé funky negyedekről is. A többnyire lapostetős, vakolatlan téglaépületek sokaságával mi először a
Mitad del Mundo után találkoztunk, amikor a külvárosból busszal próbáltunk meg eljutni Quito központi pályaudvarára. A helyieket szállító járat apró utcácskákban kavargott, a levegőben pedig valósággal érezni lehetett a szegénységet. Ne
manausi kuplerájt vagy
caracasi gyilokgettót képzeljünk el, ahol az ember bokáig gázol a szemétben, vagy épp azon aggódik, mikor kap golyót a szeme közé, hanem szimplán nyomort, ami csendben "lehúz, altat, befed". Korábban már gondolkodtam azon, miként lehet egyáltalán megélni ecuadori árak mellett (húsz perc taxiért fizettünk például háromszáz forintot - pedig a benzin és az autó a quitoi taxisnak is közel annyiba fáj, mint nekünk otthon). A választ ezek a negyedek adták meg: valószínűleg így, ilyen körülmények között.
Quitoból utunk a 2.700 méter magasan fekvő
Riobambába vezetett, ami számunkra egyetlen dolog miatt volt érdekes: másnap hajnalban innen indult útnak vonatunk Alausi, vagy ha úgy tetszik, az El Nariz del Diablo felé. Mivel aznap végig hátizsákkal mászkáltunk, a riobambai estén túl sok mindenre már nem maradt erőnk. Inkább rendeltünk két nagy fagyikelyhet, és közben néztük a fagyizó előtt hömpölygő tömeget (épp utcabál zajlott).
Reggel jött a feketeleves: az aznapi vonatra már minden jegy elkelt, a legközelebbi járat pedig csak három nap múlva indul! Hihetetlennek hangozhat, pedig így történt. Igaz, a vonatról tudni kell, hogy nem szimplán személyszállítási céllal üzemel: látványúton közlekedik és a tetején ülve is lehet vele utazni, valahogy így.
Vonatjegy helyett viszont tudtunk intézni két helyet az Alausiba tartó buszra, aminek megvolt az az előnye, hogy nem fagytunk szét a hajnali hidegben (ellentétben a tetőn vonatozókkal). Utunk magas hegyek között kanyargott (ne feledjük, még mindig a Nyugati-Kordillerákban jártunk), egyedül azt sajnáltam, hogy a busz nem állt meg időnként a fotózáshoz ideális kiszögelléseknél. Még szerencse, hogy a pályaudvaron az indulás előtt készítettem egy gyors fotót a 6.384 méter magas
Chimborazo vulkánról*.