Megjegyzés: A kubai internetproblémák okozta kapkodásban az alábbi cikk eredeti verziója sajnos igen összecsapottra sikerült. Nem szokásom már megjelent posztokat átszövegezni, ezúttal viszont meg kellett tennem. Kedves olvasók, frissítsék fel emlékezetüket a szebb, jobb, polírozottabb verzió átfutásával, hiszen hamarosan jön a folytatás!
Cancún felé félúton még beugrottam megnézni
Chichén Itzá romjait, mely az eddigi turistacsalogató látványosságok közül messze a leglenyűgözőbbnek bizonyult. A prehispán várost nem érdemtelenül választották be 2007. július 7-én a
világ hét új csodája közé.
A nézelődés okozta örömbe azért némi üröm is vegyült: egy hirtelen jött trópusi eső révén minden látogató bőrig ázott, nekem még az alsógatyámból is csavarni lehetett a vizet. Miközben próbáltam magam újra emberi formába varázsolni, arra lettem figyelmes, hogy egy leányzó mellettem a Blackberryjébe bújva igencsak pityereg. A felajánlott zsebkendőnek megörülő francia lányról kiderült, hogy munkaügyben jött Mexikóba, és a hétvége szabadságát kihasználva éppen Cancún felé tart. Egy kávé mellett megbeszéltük, hogy a tengerparti városban pár órával később ismét találkozni fogunk.
Mexikóban különböző kategóriájú buszokra lehet jegyet váltani az utazások előtt. Én az eddigi, igen hosszú szakaszokon mindig a drágább (elsőosztályúként, vagy prémium kategóriásként hirdetett) járatokkal utaztam, most viszont kíváncsiságból másodosztályú jegyet vettem. A jegypénztárnál mondták, hogy nem kéne, de nem hagytam magam lebeszélni. Gondoltam is magamban, hogy ha gyermekkoromban Ikarussal el tudtunk zötyögni Londonig, meg Barcelonáig, akkor talán ezalatt a négyórás út alatt sem lehet gond.
Nos, utólag az olcsóbb jegy megvásárlása jó döntésnek bizonyult. Így legalább kaptam egy kis ízelítőt a vidéki mexikóiak utazási szokásaiból. A gyakorlatilag minden bokornál megálló járatra egyre több fiatal párocska szállt fel, hónuk alatt álalában egy-két poronttyal. Az út felétől már gyerekzsivalytól volt hangos a busz, a rosszcsontok nem csak a fejtámlákat, de még a fenti csomagtartókat is meghódították.
A zsibvásárra hasonlító buszra később még felkeveredett egy tortillaárus asszony, néhány népviseletbe öltözött öreg néni, meg egy üres
Clearwater palackokkal zörgő bácsika is. Az előírt menetidőnél jóval tovább tartó út során számos falvat érintettünk, melyek utcaképe bizony több, a nemzeti jövedelem egyenlőtlen elosztásával foglalkozó újságcikket igazolni látszott. A falusi Mexikó nyomorából a csillogó Cancúnba megérkezni így meglehetősen ambivalens érzés volt.
Maga a városközpont nem túl extra, a nagyobb villanást csak a belvárost elhagyva, a hotelzónába érve tapasztalja az ember. Itt nyoma sincs a falusi szegénységnek, szállodák tucatjai (kilencven után abbahagytam a számolást) várják a vastag pénztárcákkal érkező külföldi turistákat. Az én világ körüli utazásom szerény
költségvetését is gyorsan el lehetne itt tapsolni, főleg, ha az ember a
Luxury Avenue üzleteiben kezdené a vásárlást. Egy teljes mértékben a szórakoztatásra épülő világot képzeljünk el, jól ismert nemzetközi nevekkel, eleganciával, luxussal körítve. A hotelzóna nagyjából így fest fentről, szép idő esetén.
Forrás: www.hotelsbible.com
Mivel a Chichén Itzában megismert francia lány (a neve legyen mondjuk
Roxanne) is a hotelzónában lakott, rövid ideig én is élvezhettem egy
igen elegáns hotel vendégszeretetét. Cancúnban egyébként nyolc szállodában dolgozik
Les Clefs d'Or minősítésű
concierge, ebből egy a Ritz-Carlton alkalmazottja. Vicces módon őt Noriko Yoshimurának hívják (motoros szív megdobban)!
A következő pár napban sok érdekesség nem történt. Próbáltam kifogni néhány kevésbé felhős órát és süttetni a hasam a Karib-tenger partján. Egy ilyen láblógatós napon ismerkedtem meg
Lolával, az Egyesült Államokban élő kínai származású leányzóval, akivel a nap hátralévő részében még nekiálltunk felfedezni a környékbeli strandokat. Érdekes módon a legtöbb szálloda előtt számos szikla van a parton, az igazán tökéletes fehér homok csak a legmenőbb helyeknek adatik meg.
Mivel az amerikai látogatók aránya Cancúnban közel 80% egy szezonon belül, talán nem meglepő, hogy itt még Mexikóvárosnál is több benzinzabáló verda járja az utcákat (érdekességként: egy liter benzin mindössze 100-120 forint között mozog).
Október 15-én délelőtt azonban el kellett hagynom a tacók, tortillák, torták és quesadillák országát, hiszen a Kubába tartó gépre még Mexikóvárosban megvettem a jegyet (sajnos utóbb kiderült, hogy jóval drágábban, mint azt a cancúni nepperektől lehetett volna). Az
ellopott emigrációs papírok, a turistavízum és az általam vásárolt egyirányú repjegy miatt a becsekkolás igazi tortúrává vált. Ha nem kellett hat különböző sorban várakoznom, akkor egyben sem. Sőt, az egész procedúra végén alibiből még kellett vásárolnom egy Havanna-Cancún jegyet is, a szigorú kubai bevándorlási szabályok miatt.
Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy egy Fokker 100-as gép nem csak térben, de időben is vissza tud repíteni valamelyest.
A Havanna utcáin közlekedő amerikai rock'n'roll verdák, valamint az
UAZ-ok,
Zsigulik,
ZIL-ek és
Moszkvicsok együttesen szürreális hangulatot árasztanak. Gondolták volna, hogy itt még oldalkocsis IZS-t is látni? Képzeljék el (vagy idősebb olvasóink emlékezzenek vissza), hogy milyen is lehetett (volt) a legvidámabb barakk nyaranta a '70-es években a Balaton partján. Ehhez még adjanak hozzá temérdek rumot, latin zenét, meg csinos, csokibarna, csodaszép lányokat. És akkor még mindig csak közelítjük az itteni valóságot.
Sajnos Kubában az internet-elérés meglehetősen ritka, ahol pedig van, ott különösen lassú, ráadásul drága is. Emiatt adásunk az elkövetkezendő két hétben igencsak akadozni fog.