Roland írta,
1 óra 55 perckor,
Kína témakörben.
A Lijiangba tartó út gyönyörûen zöldellõ hegyek között kanyargott, a váltakozó gerincek és völgyek dél-amerikai magasságokat és mélységeket idéztek. A busz ablakából elém táruló idillt egyedül egy büdösszájú, fogyatékos kínai utastárs árnyékolta be. A Dali-Lijiang szakaszon az utasok többsége fõtt tojást rágcsált önmagában, én az egyik pihenõhelyen inkább egy fõtt kukoricára neveztem be. Az egy euró körüli árat elnézve semmi kétség nem férhetett hozzá, hogy Jünnan tartomány északkeleti részén rengeteg turistára kell számítanom.

Lijiangba már sötétedés után érkeztem meg. A busz viszonylag távol rakott le az óvárostól, ráadásul a térképemen sem sikerült igazán jól betájolnom magam. Szemerkélõ esõben, este nem tûnt túl jó ötletnek gyalog elindulni a központ felé, de az elsõnek megtalált, nyomasztóan igénytelen szállás szemrevételezése után mégis inkább nekivágtam a távnak. Az én kínai nyelvtudásom körülbelül olyan volt, mint az általam megkérdezett helyiek angolja, így túl sok segítséget nem kaptam a célt illetõen. Egy hosszabb bolyongás után (hátamon a degeszre tömött zsákkal) végül sikerült rátalálni egy várfal mentén kanyargó, kövekbõl kirakott utcára, ami egy olyan helyre vezetett, amire egyáltalán nem számítottam.

Egy faházaktól és piros lampionoktól roskadozó, zegzugos és nyüzsgõ mesevilágba csöppentem, melynek kövekkel kirakott girbe-gurba utcái mentén csatornák kavarogtak. A Gyûrûk Urába illõ álomvilágból a vállamat húzó hátizsák józanított ki, így inkább gyorsan nekiláttam megkeresni az útikönyvbõl kinézett szállást. Egy dél-amerikai turista iránymutatása alapján hamar rátaláltam Mama Naxi* fogadójára. A hely ugyan tele volt, de Mama Naxit vendégszeretete és rugalmassága kötelezte arra, hogy találjon nekem egy szobát a közelben pár éjszakára.

*Útikönyvem szerint a tibeti gyökerekkel rendelkezõ naxi népcsoport két érdekessége, hogy matriarchális családokban élték mindennapjaikat, azaz a nõk hordták a nadrágot, a szerelmi viszonyokat pedig egészen rugalmasan kezelték. Mai szemmel egyáltalán nem tûnik már merésznek, hogy a naxi párocskák simán lehettek együtt anélkül, hogy egybekeltek vagy éppen közös háztartásban éltek volna. A korabeli kínai viszonyok közepette rendhagyónak számító megközelítés szerint a legények nyugodtan szórakozhattak éjszaka a barátnõ ágyában, nappal viszont szigorúan az anya szárnyai alatt kellett végezniük a ház körüli munkát. Az így születõ gyermekek is közvetlenül az anyákhoz kapcsolódtak, az apaság elismertetésével nem nagyon foglalkoztak (ha az apa odébbált, a támogatás is ugrott). A sajátságos nyelvvel, vallási formával és öltözködéssel bíró naxi népcsoport idõsebb képviselõit még ma is láthatjuk Lijiang utcáin.

Aznap este a szálláshoz közeli "Xiao cai zhuang" nevû étteremben vacsoráltam, ahol a Chinglish étlap hozott párat a Kínában szokásos mókás szófordulatokból. Másnap kora reggeli felfedezõtúrára indultam, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy világosban hogyan fest egy ilyen igazi kínai mézeskalács-városka. Pár lépésnél nem kellett több, hogy megállapítsam, ez bizony nagyon látványos! Folyamatosan kattogott a fényképezõgépem, mert minden pillanatban volt a keresõben ezernyi érdekes részlet. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy alig láttam nyugati turistákat az utcákon (kínaiak voltak inkább, de egyrészt az mindig érdekes élmény, másrészt egyáltalán nem voltak zavaróan sokan).

Mesébe illõ.
Az óvárost ilyen csatornák szelik keresztül-kasul.
Napokig lehet bolyongani a zegzugos utcákon anélkül, hogy megunná az ember.

Rendkívül ügyesen bánt a szálakkal.
Korán van még, kevés a vendég.
A kínai turista egy külön állatfaj.

Ilyen házak között egyedül bóklászni álom.
Gandalf kínai kollégája.
A városnak régen sok vízikereke volt, mára csak ez a kettõ maradt.

Forrás: Szabadlábon

Lijiang óvárosát ez a látványvilág teszi Jünnan tartomány egyik leglátogatottabb célpontjává, ami bizony csúcsszezonban minden bizonnyal kiábrándító lehet. Nekem július elején viszont kifejezettem tetszett, egyszerûen nem bírtam betelni a minden sarkom meglepetéssel szolgáló városkával. Persze az egykoron naxi többségû Lijiang a hangulatos utcákon kívül is tartogat látványosságokat a turisták részére. Ott van mindjárt az óváros szürke háztetõi fölé magasodó, dombon álló pavilon, amelyhez egy kacskaringós út vezet fel a fõtérrõl egy zöldellõ parkon át. Ide kifejezetten megéri felkutyagolni, az építészeti érdekességen kívül már csak a megkapó atmoszféra és a szokatlanul egységes háztetõ-panoráma miatt is.

Turistáknak építették, több mint egymillió jüanba került.
Ha valaki tudja mik ezek, írja meg.
Felhõk alatt, város felett.
Forrás: Szabadlábon

Lijiang másik fõ látványossága a Fekete Sárkány tava, ami szintén egy kötelezõ tánc az erre vetõdõ utazónak. A tavat övezõ dombos parkban egyrészt kiváló sétákat tehetünk, kiállításokon ismerkedhetünk a naxik kulturális örökségével, és tiszta idõben akár utazásunk legjobb fotóját lõhetjük el, elõtérben a négyszáz éves Öt Fõnix csarnokával és az ötlyukú híddal, miközben a háttérben a Jáde Sárkány közel hatezer méter magas, havas csipkéi látszódnak. Nekem itt nem volt szerencsém, a hófödte csúcs ekkor sajnos szégyellõsen felhõk mögé rejtõzött. Töredelmesen bevallom, hogy kispénzû hátizsákosként én ezúttal nem fizettem be a borsos belépõt, inkább a párszor már bevált hátizsákos trükkhöz folyamodtam. Többsége ezeknek a látványosságoknak ugyanis nincs száz százalékban körbekerítve (általában csak oda építenek kaput és kerítést, amerrõl a turistahordákat remélik), így bizony akadnak olyan részek, ahol zsebre tett kézzel és bárányosan ártatlan pillantásokkal véletlenül betévedhetünk.

Az itt kötelezõ fénykép, ezúttal havas hegycsúcs nélkül.
Tájidegen giccs.
Négyszáz évnél is öregebb.
Forrás: Szabadlábon

Egytõl-egyig minden érdekességet nem terveztem sorra venni, néhány apróság mellett azonban hiba lenne elmenni szó nélkül. Egyesek Kínában csíkosra festett kutyákat láttak, nekem Lijiang modern városrészében a színre fújt naposcsibe volt meg. Óriási a kínai hamisítóipar leleményessége is, a jogkikerülõ betûkeverés például biztosan az erõsségük. Ebben a városkában merült fel bennem elõször az a gondolat, hogy Kína egyes részein tényleg mindent megesznek (akár mozog, akár nem), ennyi bizonytalan állagú, eredetû és szagú cuccot járda menti árusoknál én még nem láttam sehol korábban.

Naposcsibe van eladó.
Kppaa!
Lapul ott pár furcsaság a sarokban.
Forrás: Szabadlábon

Az itt megforduló turisták útvonala Lijiang után általában északra tart, Shangri-La irányába. A James Hilton könyvbõl lopott nevû település elérése elõtt sokan több napra megállnak túrázgatni a világ egyik legmélyebb kanyonjában. Én is szívesen megnéztem volna, hogyan vág át a Jangce többezer méter magas hegyek között, de sajnos erre sem az évszak, sem a feszes túraterv nem volt alkalmas. Lijiangban a térkép felett gubbasztva vakartam is a fejem hosszasan: egyrészt ott volt a közelben a 3,200 méter magasan fekvõ, Tibet elõszobájának számító Shangri-La, ott volt karnyújtásnyira az Ugró Tigris szorosának vad látványvilága, másrészt viszont minden helyi lebeszélt arról, hogy északnak haladva, a hegyeken átvágva, a Szecsuán-Tibet országúton keresztül érjem el Csengdut. Az öt-hat napig tartó, helyenként nagy magasságokat érintõ fenékgyilkos zötykölõdés helyett egy kevésbé kalandos alternatívát választottam. Lijiangból egy röpke nyolc-kilenc órás (de mindössze kétszáz kilométeres!) buszúttal elugrottam Panzhihuaba, ott felpattantam életem elsõ kínai vonatára, reggel pedig már Éméi pályaudvarán ébredtem. De errõl majd legközelebb.



Hozzászólások

Erre a cikkre olvasói visszajelzés még nem érkezett.




Ha mondandója van...










Melyik a ht hatodik napja?