Roland írta,
1 óra 55 perckor,
Kína témakörben.
A Lijiangba tartó út gyönyörűen zöldellő hegyek között kanyargott, a váltakozó gerincek és völgyek dél-amerikai magasságokat és mélységeket idéztek. A busz ablakából elém táruló idillt egyedül egy büdösszájú, fogyatékos kínai utastárs árnyékolta be. A Dali-Lijiang szakaszon az utasok többsége főtt tojást rágcsált önmagában, én az egyik pihenőhelyen inkább egy főtt kukoricára neveztem be. Az egy euró körüli árat elnézve semmi kétség nem férhetett hozzá, hogy Jünnan tartomány északkeleti részén rengeteg turistára kell számítanom.

Lijiangba már sötétedés után érkeztem meg. A busz viszonylag távol rakott le az óvárostól, ráadásul a térképemen sem sikerült igazán jól betájolnom magam. Szemerkélő esőben, este nem tűnt túl jó ötletnek gyalog elindulni a központ felé, de az elsőnek megtalált, nyomasztóan igénytelen szállás szemrevételezése után mégis inkább nekivágtam a távnak. Az én kínai nyelvtudásom körülbelül olyan volt, mint az általam megkérdezett helyiek angolja, így túl sok segítséget nem kaptam a célt illetően. Egy hosszabb bolyongás után (hátamon a degeszre tömött zsákkal) végül sikerült rátalálni egy várfal mentén kanyargó, kövekből kirakott utcára, ami egy olyan helyre vezetett, amire egyáltalán nem számítottam.

Egy faházaktól és piros lampionoktól roskadozó, zegzugos és nyüzsgő mesevilágba csöppentem, melynek kövekkel kirakott girbe-gurba utcái mentén csatornák kavarogtak. A Gyűrűk Urába illő álomvilágból a vállamat húzó hátizsák józanított ki, így inkább gyorsan nekiláttam megkeresni az útikönyvből kinézett szállást. Egy dél-amerikai turista iránymutatása alapján hamar rátaláltam Mama Naxi* fogadójára. A hely ugyan tele volt, de Mama Naxit vendégszeretete és rugalmassága kötelezte arra, hogy találjon nekem egy szobát a közelben pár éjszakára.

*Útikönyvem szerint a tibeti gyökerekkel rendelkező naxi népcsoport két érdekessége, hogy matriarchális családokban élték mindennapjaikat, azaz a nők hordták a nadrágot, a szerelmi viszonyokat pedig egészen rugalmasan kezelték. Mai szemmel egyáltalán nem tűnik már merésznek, hogy a naxi párocskák simán lehettek együtt anélkül, hogy egybekeltek vagy éppen közös háztartásban éltek volna. A korabeli kínai viszonyok közepette rendhagyónak számító megközelítés szerint a legények nyugodtan szórakozhattak éjszaka a barátnő ágyában, nappal viszont szigorúan az anya szárnyai alatt kellett végezniük a ház körüli munkát. Az így születő gyermekek is közvetlenül az anyákhoz kapcsolódtak, az apaság elismertetésével nem nagyon foglalkoztak (ha az apa odébbált, a támogatás is ugrott). A sajátságos nyelvvel, vallási formával és öltözködéssel bíró naxi népcsoport idősebb képviselőit még ma is láthatjuk Lijiang utcáin.

Aznap este a szálláshoz közeli "Xiao cai zhuang" nevű étteremben vacsoráltam, ahol a Chinglish étlap hozott párat a Kínában szokásos mókás szófordulatokból. Másnap kora reggeli felfedezőtúrára indultam, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy világosban hogyan fest egy ilyen igazi kínai mézeskalács-városka. Pár lépésnél nem kellett több, hogy megállapítsam, ez bizony nagyon látványos! Folyamatosan kattogott a fényképezőgépem, mert minden pillanatban volt a keresőben ezernyi érdekes részlet. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy alig láttam nyugati turistákat az utcákon (kínaiak voltak inkább, de egyrészt az mindig érdekes élmény, másrészt egyáltalán nem voltak zavaróan sokan).

Mesébe illő.
Az óvárost ilyen csatornák szelik keresztül-kasul.
Napokig lehet bolyongani a zegzugos utcákon anélkül, hogy megunná az ember.

Rendkívül ügyesen bánt a szálakkal.
Korán van még, kevés a vendég.
A kínai turista egy külön állatfaj.

Ilyen házak között egyedül bóklászni álom.
Gandalf kínai kollégája.
A városnak régen sok vízikereke volt, mára csak ez a kettő maradt.

Forrás: Szabadlábon

Lijiang óvárosát ez a látványvilág teszi Jünnan tartomány egyik leglátogatottabb célpontjává, ami bizony csúcsszezonban minden bizonnyal kiábrándító lehet. Nekem július elején viszont kifejezettem tetszett, egyszerűen nem bírtam betelni a minden sarkom meglepetéssel szolgáló városkával. Persze az egykoron naxi többségű Lijiang a hangulatos utcákon kívül is tartogat látványosságokat a turisták részére. Ott van mindjárt az óváros szürke háztetői fölé magasodó, dombon álló pavilon, amelyhez egy kacskaringós út vezet fel a főtérről egy zöldellő parkon át. Ide kifejezetten megéri felkutyagolni, az építészeti érdekességen kívül már csak a megkapó atmoszféra és a szokatlanul egységes háztető-panoráma miatt is.

Turistáknak építették, több mint egymillió jüanba került.
Ha valaki tudja mik ezek, írja meg.
Felhők alatt, város felett.
Forrás: Szabadlábon

Lijiang másik fő látványossága a Fekete Sárkány tava, ami szintén egy kötelező tánc az erre vetődő utazónak. A tavat övező dombos parkban egyrészt kiváló sétákat tehetünk, kiállításokon ismerkedhetünk a naxik kulturális örökségével, és tiszta időben akár utazásunk legjobb fotóját lőhetjük el, előtérben a négyszáz éves Öt Főnix csarnokával és az ötlyukú híddal, miközben a háttérben a Jáde Sárkány közel hatezer méter magas, havas csipkéi látszódnak. Nekem itt nem volt szerencsém, a hófödte csúcs ekkor sajnos szégyellősen felhők mögé rejtőzött. Töredelmesen bevallom, hogy kispénzű hátizsákosként én ezúttal nem fizettem be a borsos belépőt, inkább a párszor már bevált hátizsákos trükkhöz folyamodtam. Többsége ezeknek a látványosságoknak ugyanis nincs száz százalékban körbekerítve (általában csak oda építenek kaput és kerítést, amerről a turistahordákat remélik), így bizony akadnak olyan részek, ahol zsebre tett kézzel és bárányosan ártatlan pillantásokkal véletlenül betévedhetünk.

Az itt kötelező fénykép, ezúttal havas hegycsúcs nélkül.
Tájidegen giccs.
Négyszáz évnél is öregebb.
Forrás: Szabadlábon

Egytől-egyig minden érdekességet nem terveztem sorra venni, néhány apróság mellett azonban hiba lenne elmenni szó nélkül. Egyesek Kínában csíkosra festett kutyákat láttak, nekem Lijiang modern városrészében a színre fújt naposcsibe volt meg. Óriási a kínai hamisítóipar leleményessége is, a jogkikerülő betűkeverés például biztosan az erősségük. Ebben a városkában merült fel bennem először az a gondolat, hogy Kína egyes részein tényleg mindent megesznek (akár mozog, akár nem), ennyi bizonytalan állagú, eredetű és szagú cuccot járda menti árusoknál én még nem láttam sehol korábban.

Naposcsibe van eladó.
Kppaa!
Lapul ott pár furcsaság a sarokban.
Forrás: Szabadlábon

Az itt megforduló turisták útvonala Lijiang után általában északra tart, Shangri-La irányába. A James Hilton könyvből lopott nevű település elérése előtt sokan több napra megállnak túrázgatni a világ egyik legmélyebb kanyonjában. Én is szívesen megnéztem volna, hogyan vág át a Jangce többezer méter magas hegyek között, de sajnos erre sem az évszak, sem a feszes túraterv nem volt alkalmas. Lijiangban a térkép felett gubbasztva vakartam is a fejem hosszasan: egyrészt ott volt a közelben a 3,200 méter magasan fekvő, Tibet előszobájának számító Shangri-La, ott volt karnyújtásnyira az Ugró Tigris szorosának vad látványvilága, másrészt viszont minden helyi lebeszélt arról, hogy északnak haladva, a hegyeken átvágva, a Szecsuán-Tibet országúton keresztül érjem el Csengdut. Az öt-hat napig tartó, helyenként nagy magasságokat érintő fenékgyilkos zötykölődés helyett egy kevésbé kalandos alternatívát választottam. Lijiangból egy röpke nyolc-kilenc órás (de mindössze kétszáz kilométeres!) buszúttal elugrottam Panzhihuaba, ott felpattantam életem első kínai vonatára, reggel pedig már Éméi pályaudvarán ébredtem. De erről majd legközelebb.



Hozzászólások

Erre a cikkre olvasói visszajelzés még nem érkezett.




Ha mondandója van...

 









Melyik a hét második napja?