Roland írta,
11 óra 25 perckor,
Vietnam témakörben.
A Hanoi-Lào Cai szakasz leküzdése közel tíz óráig tartott, ami soft seater* jeggyel közel sem volt pihentetõ: az indulás után nem sokkal szûkös lett a vietnami méretezésû lábtér, a légkondiból dõlt a fejemre a hideg, ráadásul még a mellettem ülõ legénnyel is folyamatosan harcolnom kellett a helyért. Néhány órányi álmatlan forgolódás után a szomszédos hálókocsiban horkoló hátizsákosok helyzete igazán irigylésre méltónak tûnt.

*A kínai vasutak mintájára a vonatjegyeket Vietnamban is négy osztályba sorolják, mégpedig kényelem (puha/kemény) és jelleg (ülõ/háló) alapján. A soft seater jegy tehát a harmadik legkényelmesebb, vagy második legkényelmetlenebb jegynek számít, attól függõen, hogy félig teli vagy félig üres az a bizonyos pohár.

Vonatunk hajnali ötkor futott be Lào Cai vasútállomására. Sapa innen már csak negyven kilométerre volt, az odajutásra pedig két módszer kínálkozott: minibusszal avagy bérelt robogóval. Gondolkodás nélkül az utóbbit választottam, ami késõbb a gyönyörû táj és a kevés rendelkezésre álló idõ miatt kiváló döntésnek bizonyult. Félórányi egyezkedés után feldobtam a csomagot a hátsó ülésre, és elindultam Észak-Vietnam egyik legnépszerûbb magashegyi pihenõvárosa, Sapa felé. Az odavezetõ út helyenként lélegzetelállító panorámát nyújtott, talán csak Indonéziában láttam ehhez foghatót.

Felhõk felett.
Teraszok, amerre a szem ellát.
Hegyoldal, hajnalban.
Forrás: Szabadlábon

Sapa városát még a franciák alapították 1922-ben. A hely vonzereje ma is a gyönyörû környezetben, a kellemes klímában, na meg a hegyi törzsek jelenlétében rejlik. Noha ez utóbbiak életvitele a turizmus révén napról-napra veszít eredetiségébõl, azért még mindig kellõen érdekes ahhoz, hogy átvonatozzon érte az ember egy egész éjszakát. Nagyon sok utazó panaszkodik a Sapa környéki õslakosok elanyagiasodására, de szerintem semmivel nem rosszabb itt a helyzet, mint Vietnamban bárhol másutt.

A városközpontban egymást érik a szállodák és az éttermek, a verseny pedig jótékony hatással van az árakra (nekem Vietnamban itt sikerült legolcsóbban szobát bérelnem, légkondival és internettel mindössze három euróért egy éjszakára). Rövidke alvás után átnéztem, hogy mit lenne érdemes megnézni a környéken (hegyi törzsek falvai, Indokína legmagasabb hegycsúcsa, satöbbi), aztán motorra pattantam és a mindenféle vackot áruló, rámenõs kofákat magam mögött hagyva nekiálltam bejárni a környéket.

Idilli hill station.
Sapa fõtere.
Árusok sora Sapa központjában.
Forrás: Szabadlábon

Sapa központjához képest a térség falvai mondhatni szegények és elmaradottak, a többség még ma is deszkákból tákolt, áram nélküli, döngölt padlójú házakban lakik. Megélhetési forrásuk a földmûvelés, az állattartás, a ruhafestés (indigó!), na és persze a turizmus (népviseleti szuveníreket készítenek). Az ösvényeken motorozva annyi érdekességet láttam, hogy alig gyõztem memóriakártyával ― hosszú galéria következik.

Szolid fülbevaló.
Jellegzetes férfiruha.
Sapai gyerekek.

Hello!
Ruhafestés elõtt.
Fajáték, csapágykerékkel.

Aranyfog.
A következõ pillanatban eltûnt a bokrok között.
Egy gyerek, két Bubalus bubalis.

Hegyi falu Sapa közelében.
Egy átlagos viskó.
És annak belseje.

Szégyenlõsek.
Sapa.
Õ stoppolt, én felvettem.

Mezítláb.
A kommunista párt háza.
Messze még a rendszerváltás.

Kapáló nõ.
Teraszrengeteg.
Földmûvesek az út mentén.
Forrás: Szabadlábon

Több hónapnyi utazás után már viszonylag tisztán láttam, hogy milyen elõnyökkel és hátrányokkal jár, ha az ember éppen társsal vagy egyedül hátizsákozik. Utóbbi egyik nyilvánvaló sajátossága, hogy az utazó sokkal gyakrabban és jobban kontaktál a helyiekkel ― Sapa márpedig ebbõl a szempontból kiváló helyszínnek bizonyult. Nagyszerû dolog volt kézzel-lábbal kommunikálni a falvakban élõkkel, aztán húzni egy kövér gázt a rizsteraszok közötti szerpentinen. Az már csak hab volt a tortán, amikor összefutottam azzal a két angol sráccal, akikkel pár napja még egy hajón lógattuk a lábunkat a Ha Long-öbölben.

Indulásom reggelén persze szakadó esõre ébredtem, úgyhogy ezt a robogóbérlést sem úsztam meg anélkül, hogy bõrig áztam volna. Szerencsére a hátizsák vízhatlan takarója sokáig kitartott, és már csak Lào Cai közelében kezdte átengedni a vizet. Ezt a másfél órányi reggeli szerpentinezést örömmel kihagytam volna. Megérkezéskor nagyon rosszul nézhettem ki, mert a vasútállomással szemközti étterem tulajdonosa, akitõl a mopedet béreltem, megkínált egy forró levessel, majd fejembe nyomott egy rizskalapot és ingyen elfuvarozott a határhoz. A hivatal elõtt búcsút intettünk egymásnak: õ visszagurult a városba, én pedig a szakadó esõben átgyalogoltam Kínába.

A híd túloldala már Kína - nézze meg nagyban is!
Forrás: Szabadlábon




Hozzászólások
Panni mondta [2010.04.21. 19 óra 59 perckor]:

Nem is gondoltam, hogy Vietnám ilyen érdekes hely! Kitartóan várom a folytatásokat! :)




Ha mondandója van...










Melyik a ht hatodik napja?