2010.04.20. Utolsó állomás Vietnamban: Sapa

A Hanoi-Lào Cai szakasz leküzdése közel tíz óráig tartott, ami soft seater* jeggyel közel sem volt pihentet?: az indulás után nem sokkal sz?kös lett a vietnami méretezés? lábtér, a légkondiból d?lt a fejemre a hideg, ráadásul még a mellettem ül? legénnyel is folyamatosan harcolnom kellett a helyért. Néhány órányi álmatlan forgolódás után a szomszédos hálókocsiban horkoló hátizsákosok helyzete igazán irigylésre méltónak t?nt.


Vonatunk hajnali ötkor futott be Lào Cai vasútállomására. Sapa innen már csak negyven kilométerre volt, az odajutásra pedig két módszer kínálkozott: minibusszal avagy bérelt robogóval. Gondolkodás nélkül az utóbbit választottam, ami kés?bb a gyönyör? táj és a kevés rendelkezésre álló id? miatt kiváló döntésnek bizonyult. Félórányi egyezkedés után feldobtam a csomagot a hátsó ülésre, és elindultam Észak-Vietnam egyik legnépszer?bb magashegyi pihen?városa, Sapa felé. Az odavezet? út helyenként lélegzetelállító panorámát nyújtott, talán csak Indonéziában láttam ehhez foghatót.


Sapa városát még a franciák alapították 1922-ben. A hely vonzereje ma is a gyönyör? környezetben, a kellemes klímában, na meg a hegyi törzsek jelenlétében rejlik. Noha ez utóbbiak életvitele a turizmus révén napról-napra veszít eredetiségéb?l, azért még mindig kell?en érdekes ahhoz, hogy átvonatozzon érte az ember egy egész éjszakát. Nagyon sok utazó panaszkodik a Sapa környéki ?slakosok elanyagiasodására, de szerintem semmivel nem rosszabb itt a helyzet, mint Vietnamban bárhol másutt.

A városközpontban egymást érik a szállodák és az éttermek, a verseny pedig jótékony hatással van az árakra (nekem Vietnamban itt sikerült legolcsóbban szobát bérelnem, légkondival és internettel mindössze három euróért egy éjszakára). Rövidke alvás után átnéztem, hogy mit lenne érdemes megnézni a környéken (hegyi törzsek falvai, Indokína legmagasabb hegycsúcsa, satöbbi), aztán motorra pattantam és a mindenféle vackot áruló, rámen?s kofákat magam mögött hagyva nekiálltam bejárni a környéket.


Sapa központjához képest a térség falvai mondhatni szegények és elmaradottak, a többség még ma is deszkákból tákolt, áram nélküli, döngölt padlójú házakban lakik. Megélhetési forrásuk a földm?velés, az állattartás, a ruhafestés (indigó!), na és persze a turizmus (népviseleti szuveníreket készítenek). Az ösvényeken motorozva annyi érdekességet láttam, hogy alig gy?ztem memóriakártyával ― hosszú galéria következik.


Több hónapnyi utazás után már viszonylag tisztán láttam, hogy milyen el?nyökkel és hátrányokkal jár, ha az ember éppen társsal vagy egyedül hátizsákozik. Utóbbi egyik nyilvánvaló sajátossága, hogy az utazó sokkal gyakrabban és jobban kontaktál a helyiekkel ― Sapa márpedig ebb?l a szempontból kiváló helyszínnek bizonyult. Nagyszer? dolog volt kézzel-lábbal kommunikálni a falvakban él?kkel, aztán húzni egy kövér gázt a rizsteraszok közötti szerpentinen. Az már csak hab volt a tortán, amikor összefutottam azzal a , akikkel pár napja még egy hajón lógattuk a lábunkat a Ha Long-öbölben.

Indulásom reggelén persze szakadó es?re ébredtem, úgyhogy ezt a robogóbérlést sem úsztam meg anélkül, hogy b?rig áztam volna. Szerencsére a hátizsák vízhatlan takarója sokáig kitartott, és már csak Lào Cai közelében kezdte átengedni a vizet. Ezt a másfél órányi reggeli szerpentinezést örömmel kihagytam volna. Megérkezéskor nagyon rosszul nézhettem ki, mert a vasútállomással szemközti étterem tulajdonosa, akit?l a mopedet béreltem, megkínált egy forró levessel, majd fejembe nyomott egy rizskalapot és ingyen elfuvarozott a határhoz. A hivatal el?tt búcsút intettünk egymásnak: ? visszagurult a városba, én pedig a szakadó es?ben átgyalogoltam Kínába.