2010.02.21. Csemegézés a vietnami turizmus svédasztaláról

Saigon környékén az útikönyvek általában három látnivalót említenek. Az egyik ezek közül a Củ Chi alagútrendszer, amely a háború alatt a Vietkong gerillák rejtekhelyeként, s?t inkább élettereként funkcionált. A több száz kilométer hosszú alagúthálózat egy rövidke része ma a turisták által is végigkúszható. A felszínen lehet korabeli csapdák (pl. csapóajtóval fedett, bambusztüskéket rejt? gödrök) m?ködését tanulmányozni, propagandafilmet nézni, vagy éppen jó pénzért gépfegyverrel vadulni az erre a célra elkerített l?téren. Aki erre a kirándulásra befizet Saigon valamelyik túraszervez? irodájában, azt általában már rábeszélik a kaodaizmus egyik színes-gicsces fellegvárának megtekintésére is.

Mivel az alagutakat Kovax barátom fényképeir?l és elbeszéléseib?l már ismertem, és nem tartottam annyira izgalmasnak, hogy azokért pénzt adjak (a kaodaista Tây Ninh templomért meg pláne nem), inkább a Ho Si Minh-várostól délre fekv? Mekong-delta felé kezdtem kacsintgatni. Mint mindenhol, erre is jól kiépített rendszerben történik a turisták lehúzása, a Mekong-folyó zegzugos torkolata iránt érdekl?d?k számos túraváltozat közül csemegézhetnek. Én megelégedtem egy teljes napos verzióval, ügyelve persze arra, hogy azért ne a Saigonhoz legközelebb es? célállomást válasszam. Az útikönyvet lapozgatva kiderült, hogy a vietnami rizstermelés felét adó régióban is m?ködnek úszó piacok, úgyhogy egy ilyen látványosság felkeresését is belepakoltam a programba (ha már egyszer a thai változat anno kimaradt).

Minimális elvárásokkal indultam neki a túrának, így az különösebb meglepetések nélkül, kellemesen telt el. El?ször is minibusszal ledöcögtünk Cần Thơ városáig (döcögtünk, mert Vietnamban a gödrök, az utakon kóválygó motorosok és egyéb kreatúrák miatt szinte sehol nem lehet rendes tempóban közlekedni). Az út felénél természetesen megvolt a kötelez? megálló is egy étteremmel egybekötött szunevírüzletnél, de ezt több hónapnyi hátizsákozás után már buddhista nyugalommal fogadtam. Cần Thơ közelében aztán hajóra szálltunk és arról folytattuk a torkolat-túrát. A buja növényzet, a mindenhol jelenlév? homokszín? folyó és a viharos égbolt érdekes hangulatot árasztott, a lakosság vízhez alkalmazkodott életmódjáról nem is beszélve (a mai napig meg tudok lep?dni olyan helyeken, ahol a közlekedés els?sorban nem a szárazföldön történik). Menet közben benéztünk egy manufaktúrába is, ahol rizspapírt és kókuszos édességeket készítettek ― utóbbi meglep?en finom volt. Az úszó piacból viszont sok nem maradt, mire mi odaértünk. A thai verzióval ellentétben ugyanis a vízi vásár itt nem show-elemként m?ködik, hanem a helyiek élelmiszerellátását szolgálja. A buli már korán reggel elkezd?dik, a nagyobb hajókon érkez? zöldségeket, halakat pikk-pakk szétdobálják a kisebb csónakokba, aztán mindenki megy a saját dolgára. A túraszervez?k a korai menetrenddel persze tisztában vannak, a gyanútlan turisták meg általában nem, így sok olyan van, aki késve érkezik és csalódottan távozik. A vásártéren maradt üres hajók mellé én oda tudtam még képzelni ötven másikat, úgyhogy ezzel nekem szerencsére semmi gondom nem akadt. Délután volt még egy kis evezés a kanálisban, ebéd, biciklizés (helyett döglés az étterem kertjében), végül pedig a hazautazás, kellemesen elfáradva.


Mivel Saigon környékén már minden engem érdekl? dolgot felkerestem, elindultam a f?város, Hanoi irányába. Az útvonal tervezgetése ezúttal nem okozott sok fejfájást, az ország középs? része ugyanis ilyen szempontból nem hagy túl sok mozgásteret a low-budget utazó számára. Ebb?l rossz és jó egyaránt adódik: egyrészt ezen a hosszú, keskeny szakaszon az ember végtelenül sok turistába botlik, másrészt viszont boldogan csemegézhet az egymás árai alá licitáló vietnami szolgáltatók között. A délr?l északra vagy északról délre tartó utazónak csupán annyi a dolga, hogy a vietnemi turizmus svédasztala felett szemezgetve eldöntse, milyen jelleg? látnivalókkal akarja színesíteni útját. Az ezerhatszáz kilométer hosszan kígyózó keleti tengerpart ugyanis tele van érdekes helyekkel, felkeresésüknek leginkább csak az id? szab határt. Saigon után ott van rögtön Ðà Lạt, a kellemes klímájú hegyi városka; Mũi Né, a tengerparti halászfalu; Vietnam Riminije, Nha Trang; a hangulatos óvárosáról méltán híres Hội An; Huế, az egykori császári f?város, és így tovább, fel egészen a Ha Long-öbölig.

Mivel Ðà Lạt maláj megfelel?je még friss élményként élt bennem, Nha Trang-szer? tengerparti döglésb?l meg az elmúlt hónapokban volt épp elég, ezt a kett?t kapásból kil?ttem a potenciális megállók listájáról. Homokd?nékhez még nem volt szerencsém az út során, ezért Mũi Né mindenképpen bekerült az itinerbe. Hội An és Huế között viszont az id? sz?kössége miatt választanom kellet: úgy voltam vele, hogy inkább a hangulatosabbnak ígérkez? Hội An-t nézem meg, elvégre a Nguyễn dinasztia egykori központjához hasonlót Pekingben még úgyis fogok látni.

A Saigon és Mũi Né közti kétszáz kilométeres szakasz fájdalommentesen telt, annak ellenére, hogy délután háromtól eltartott vagy este kilencig. A buszról egyedüli hátizsákosként szálltam le egy pálmafákkal szegélyezett üzletsor mellett. Ennek ellenére nem sokáig bandukoltam egyedül a kihalt utcán, hamarosan ugyanis mellém szeg?dött egy robogós, aki alkalmi taxisként (némi jutalék reményében) segített felhajtani egy elfogadható ár/érték arányú vendégházat. Miután ledobtam hátizsákom a gekkók lakta szoba ágyára, elindultam vacsorát és járm?vet keresni a másnapi d?ne-túrához. Szerencsém volt, egy vietnamiakkal teli tengerparti kif?zdében összedobtak még nekem egy halas-zöldséges tésztát, egy közeli fodrászüzletben pedig az esti buliba készül?d? fiataloktól sikerült kialkudnom egy feltankolt bérrobogót.

Az utazás alatt általában nem keltem korán, kivéve ha valami programról azt állították, hogy az bizony hajnalban az igazi. Ez volt amikor bejött és volt amikor nem, úgyhogy hajnal négykor, amikor csörgött az óra, csak remélni tudtam, hogy nem hiába pattanok motorra. A h?vös-párás utcákon még a kutya sem járt, amikor én elidultam megkeresni a falutól félórányi járásra lév? fehér és vörös d?néket. Mivel az útikönyv térképe semmit sem ért, egy benzinkútnál rátapadtam egy turistákat szállító dzsipre, majd az árnyékukban meghúzódva egészen a d?nék széléig követtem ?ket. A motort hátrahagyva begyalogoltam a d?nék közé, ahol néhány lézeng? turistán és homokszánkókat bérbeadó gyerk?cökön kívül meglepetésemre egy komplett esküv?i forgatócsoportot találtam. Tudtam, hogy Kínában és szomszédainál penge dolog egzotikus helyeken, díszletek között vagy éppen jelmezben megörökíteni az esküv? tényét, de erre tényleg nem számítottam. Vagy tizenöt segít? leste a pár kívánságát, volt külön sminkes, világosító, galambröptet?, satöbbi.


Miután egy d?ne tetején ücsörögve megvártam a napfelkeltét és megszoktam a látványt, átgurultam a vörös d?nékhez, ahol az el?bbihez képest óriási tömeg fogadott. A homokfalak hemzsegtek a szánkózó, sárkányokat ereget?, kiránduló, többségében belföldi turistáktól. A vidéki Vietnam útjain motorozni egyébként annyira eredeti élmény volt, hogy ha legközelebb ebbe az országba látogathatnék, biztosan motorháton tenném.


Reggel kilenc körül járhatott az id?, amikor eluntam a bámészkodást, és elgondolkodtam, hogy mire lenne még érdemes benzint elfüstölni egy halászfalu környékén. Nézzük csak... mondjuk a kiköt?re? Pár perc múlva már csavartam is a térképen jelzett irányba. A homokos tengerpart mentén halászhajók tömege várakozott, melyek rakományát szorgos evez?sök kétméteres lebeg? kosarakkal épp szállították ki a partra. Ott a halak tonnáit az asszonyok kosarakba szortírozták, a teli kosarakat kocsikra rakták, amik aztán útnak indultak a szélrózsa minden irányába, hogy a környékbeli piacokon és vendégl?kben szétterítsék az aznapi zsákmányt. Hogy egyetlen turista sem volt a közelben, és nem kirakatból zajlott a m?sor, csak növelte az amúgy is mellbevágó élmény értékét.


A gondtalan nézel?désnek csak az egyre elviselhetetlenebb h?ség vetett véget. Sajnos az ország klímája június közepén fehér ember számára már elviselhetetlen, én is minden sétám alkalmával megfogadtam, hogy Vietnamba nyáron többet soha. Motorozás közben még úgy-ahogy elviselhet? a h?ség, ha viszont megáll az ember, azonnal szakadni kezd róla a víz. És ez nem az a száraz meleg, amivel az ember mondjuk Szaúd-Arábiában találkozik, és nem is az szél csillapította forróság, amivel a Csendes-óceán szigetein. Ez az a típusú gyilkos h?ség, ami rövid id? alatt úgy letaglózza az embert, hogy másnap még kimozdulni se lesz kedve a légkondícionált szobából (napközben legalábbis biztosan). Az egyszer fix, hogy errefelé jó biznisz a .

Szívesen maradtam volna még tovább a faluban, a naptárat nézegetve viszont úgy döntöttem, hogy még aznap tovább kell állnom Hội An felé. Miközben a délutáni buszra vártam, unalmamban sétáltam egyet a szállás környékén. Ekkor jöttem csak rá, hogy bungalóink mindössze egy k?hajításnyira vannak a tengerpartról (el?z? este a sötétben ez nyilván nem t?nt fel). A ballagva örültem, hogy egy kicsi azért nekem is jutott a Nha Trang-élményb?l.