2010.02.03. Robogósok Mekkája

Legutóbb ott hagytam abba az események tudósítását, hogy Kambodzsa f?városából útnak indultam a vietnami Ho Si Minh-város (vagy ahogy itt mindenki nevezi, Saigon) felé. A világ körüli utazás során egyszer már volt id?utazás jelleg? élményem, akkor Mexikóból utaztam Kubába. Saigonba érve hasonló érzésem támadt, csak épp ellenkez? el?jellel: itt ugyanis kiválóan látszott, hogy a véres polgárháború rémálmából ébredez? kambodzsai f?város mivé fejl?dhet majd néhány évtizeddel kés?bb. Határátlépés és pár órányi buszozás után egy toronyházakkal teli metropoliszban találtam magam, ahol a pezsg? atmoszféra els?re mindössze annyiban különbözött Bangkoktól és Kuala Lumpurtól, hogy itt az összes tuk-tukot és indiai taxit egy láthatatlan kéz robogókra cserélte.

Autóbuszunk az olcsó szállodákkal teli turistaövezet szélén parkolt le. Mivel fáradt voltam és a térképen sem sikerült els?re betájolnom a pozíciómat, egy fiatal angol hátizsákos társaságában meghallgattam a megállóban várakozó robogós horda ajánlatait. Nevetséges áraik többségét arcvesztés nélkül sajnos nem lehetett visszautasítani, s?t, volt közöttük olyan, aki szabályosan hisztizett az ?szinte vélemény hallatán. Végül két fuvarossal csak sikerült megállapodnunk egy ésszer?nek gondolt fuvardíjban, de egy háztömbkerüléssel és két perccel kés?bb arról az ügyletr?l is kiderült, hogy átverés. Mivel id?közben ránkesteledett és még a szállodasor végigjárására is kellett energiát tartalékolnunk, nem álltunk le balhézni azért a maréknyi vietnami dongért. Jó és olcsó szobát szerencsére gyorsan sikerült keríteni, az árban még az ingyen WiFi is benne foglaltatott. Ezt kihasználva az éjszaka jelent?s részét blogolással töltöttem, amit rögtönzött szobatársam vélhet?en nem vett túl jó néven. Reggel ugyanis kiköltözött és többet nem hallottam fel?le. Saigon turistaközpontjában, a Phạm Ngũ Lão környékén egyébként nagyon sok a keskeny, magas építés?, lift nélküli szálloda. Mi is ilyenben laktunk, valahol az ötödik emelet magasságában.

Az elintézend?k kipipálása (pl. kínai vízum beszerzése, programlehet?ségek átnyálazása, ruhatisztítás) után jöhetett a városnézés, természetesen bérelt robogó nyergéb?l. Saigon hangulatának körülírását legjobb egyb?l itt, a robogóknál kezdeni. Ázsiában sokfelé találkoztam már motorosok áradatával, de amit ebben a hétmilliós nagyvárosban láttam, az minden várakozásomat felülmúlta. Kétkerek?ek ezrei zsongnak az utcákon, a polifonikus tülkölés állandó, recegnek a kétütem?ek, morognak a négyütem?ek, bámulatos ügyességgel fésül?dnek egybe a sávok, nem alszik el senki a lámpáknál és az egész valahogy akadozás nélkül, hatékonyan hömpölyög. Volt, hogy csak leálltam a padka mellé, és bámultam a forgatagot.


Észrevették, hogyan soroltak be 0:19-nél a balról mer?legesen érkez? motorosok? És a forgalmat keresztez? fehér robogós 0:32-nél megvolt? Vagy a bambuszrúdra lógatott portékákat vállon cipel? rizskalapos nénike a legvégén? És ez még egy tágasabb körforgalom volt a Bến Thành piac környékén, az igazi látványosság az, amikor egy nagyobb keresztez?désben az egészet megfogja egy lámpa.

Saigoni beszámolókban gyakran olvasni, hogy a gyalogos turisták félnek átkelni az úttesten ilyen körülmények között. Aggodalmuk szerintem indokolatlan, a helyi motorosok ugyanis annyira jól kenik, hogy baleset bekövetkeztét?l egy határozott mozdulatokkal lépdel? idegennek aligha kell tartania. Itt a csecsem?k az anyatejjel együtt szívják magukba a benzing?zt, a robogó legalább annyira része a mindennapoknak, mint a gyaloglás. Nem hétvégi divatmotorosokról beszélünk; a semmib?l lezúduló monszunes? közepette ezek a vékonyka vietnamiak nullára kopott gumikkal is jobban döngetnek, mint odahaza egy napsütéses vasárnapi pályanap men?inek többsége. Motoros ruházat nélkül, vékony ingekben, zokni nélküli cip?kben vagy vietnami papucsokban gurulnak, ha pedig elkezd zuhogni, csak el?kapják az es?ruhát, de a tempó egy szemernyit sem változik. Amint az Nagy Eszter galériájából látható, Vietnamban még az anyagmozgatási feladatok jelent?s részéhez is a kétkerek?eket hívják segítségül.

Na és a csajok? Nos, ?k sem restek húzni egy kövéret a nyeregben! Férfitársaiktól ilyen téren mindössze annyiban különböznek, hogy b?rüket igyekeznek megóvni a napsütést?l, így legtöbbször hosszú ruhában és vállig ér? keszty?ben csapatnak (úgy t?nik, itt az arisztokrata b?rszín a men?). Ha bukósisakot nem is, arcmaszkot azért sok saigoni motoros hord ― negyven fokban, magas páratartalom mellett ugye a szmog is nagyobbat üt. A robogók hihetetlen mennyiségét az is igazolja, hogy Saigonban vannak emberek, akik kizárólag kétkerek?ek pumpálásával keresik meg a napi betev?t. ? például egy közülük.


Érdekes módon a járm?vek mellett a gyalogosok is az úttesten közlekednek, mivel a járdán legtöbbször az üzletek portékái vannak közszemlére téve, vagy épp a vendégl? konyhája üzemel ott, néhány asztal és szék társaságában. Ez a elég jól visszaadja a jellegzetes vietnami utcaképet: óvodába ill? székeken szandálban és papucsban reggeliz? vendégek, körülöttük kerékpár, rizsestál, szójaszósz, kerékagyba hegesztett promóciós naperny?, sepr?, mosogatóvödör, pizsamás asszonyok, satöbbi ― és ez csak az utca egyik szeglete volt.

Az egykori halászfaluból lett nagyváros körbemotorozását végül pár nap alatt abszolváltam, itt szerencsére nincsenek akkora távolságok mint mondjuk Dzsakartában. Elgurultam a francia gyarmatosítók által emelt épületekhez (a postahivatal vagy a saigoni Notre-Dame láttán megérti az ember, miért hívták ezt a helyet Kelet Párizsának), pagodától pagodáig kóvályogtam Cholon (a helyi kínai negyed) kaotikus utcáin, meglátogattam az Újraegyesítési Palotát, melynek kapuját 1975-ben a kommunisták tankokkal nyitották ki, bámészkodtam toronyházak és luxusüzletek árnyékában, lógattam a lábam a folyóparton, és felkerestem még egy halom, útikönyvek által javasolt látnivalót, ügyelve arra, hogy azért legközelebbre is maradjon valami. Jó szokásomhoz híven motorozás közben itt is sikerült b?rig ázni néhányszor.


A kommunista vezér nevét visel? város egyébként meglep?en zöld. Az árnyas utcákon egymást érik a jobbnál-jobb éttermek, melyekben mindössze néhány dollárt kell fizetnünk az isteni vietnami konyha remekeiért, az olcsó és hideg sör csúszósságát pedig a trópusi h?ség szavatolja. Az ország legs?r?bben lakott és legnépesebb települése éjjel-nappal lüktet, mindenki rohan valahová, igyekszik megcsinálni a saját maga kis szerencséjét. És bár a kormányzati épületeken még vörös zászló és sárga csillag hirdeti büszkén a szocialista államformát, valójában a hidegháború vége és a Szovjetunió összeomlása óta Vietnam a kapitalista jöv?be tart, ráadásul mindezt egyre gyorsuló léptekkel teszi. A vörös (és véres) múltból ittragadt emlékeken, a kínai és nyugati kultúrák hatásán, a nagyszer? éttermeken, a filléres prostituáltakon, az olcsó drogokon és a fülledt trópusi káosz-hangulaton kívül még ezernyi oka van annak, hogy Saigon az egyik legszexibb úticél a Vietnamba látogató turisták számára.


Ho Si Minh-városban legalább annyi hamis könyvet árulnak, mint amennyi másolt CD-t Quitoban. A mozgóárusok terítette között akadnak igazi gyöngyszemek is, én például hat eurónyi dongért* nem tudtam nem elhozni a Lonely Planet Kína c. útikönyvét. Igaz, nem a legfrissebb kiadás volt (ebb?l a nagy testvérnél kés?bb még adódtak gondok), és nem is a legjobb min?ség?, a célnak azért megfelelt. Meg hát spóroltam vele több ezer forintot, ami hátizsákosként azon a napon igencsak megédesítette a délel?ttömet.


A fénymásolt útikönyvvel megspórolt pénzt egyébként rekreációra terveztem fordítani. Egy taxissal el is vitettem magam egy masszázsszalonba, de amint a kurzus felénél kiderült, hogy én bizony nem fogom kérni a "vándorló vietnami kéz" extra szolgáltatását, az épület el?tt várakozó, jutalékra számító fuvaros tajtékozva fenyeget?zött, haveri galeri által kivitelezett testi fenyítést kilátásba helyezve. A fenyeget?zés végül nem hajlott tettlegességbe, de tény, hogy akár rosszabbul is végz?dhetett volna a történet.

Egyik saigoni estém különösen emlékezetes maradt. Épp valamelyik családtagomnak magyaráztam telefonon keresztül, hogy ez a város mennyivel el?rébb tart, mint a kambodzsai Phnompen (jó a kaja, olcsón lehet tiszta szobát találni, nincsenek bogarak, stb.), amikor a laptop melletti fehér párnán átsuhant egy akkora csótány, amekkorát utoljára talán csak a maláj-thai határon láttam. A gyufásdoboznyi dögöt végül csak több órányi munka, bútorszerelés és k?kemény vegyszeres kezelés árán tudtam eliminálni, és mire végeztem, odakint már pitymallott. Mivel álmos nem, éhes viszont annál inkább voltam, nyakamba vettem a várost. Egy utcai árusnál vásárolt pho felett néztem az ébred? saigoni utcát, és azon morfondíroztam, hogy vajon merre lenne érdemes tovább folytatni a vietnami utazást.