2009.06.19. Szumátra

Roland írta,
21 óra 40 perckor,
Indonézia témakörben.
Nyugat-Szumátra legnagyobb városába, Padangba egy késői órán, ráadásul az aznapra beütemezett utolsó repülőgéppel érkeztem. A járat egyetlen fehér turistájaként nem indultam túl jó esélyekkel a reptéri hiénákkal szemben, akik közeledtemkor már javában dörzsölték tenyerüket egy utolsó zsíros falat reményében. Csillagászati áraikon és nevetséges érveiken héthavi hátizsákozás után már csak mosolyogni tudtam, így miután az utolsó taxis is belátta, hogy a várt hatalmas kasza helyett itt bizony csak üresjárat lesz, nekiláttam lezsírozni az aznapi fekvőhelyet a reptér valamelyik nyugodt szegletében. Bár a biztonságiakkal gyorsan sikerült összebratyizni, a légikikötő egyetlen, éjszakára bezárt épületébe még így sem tudtam bejutni. Találtam viszont a parkolóban egy tetővel fedett buszmegállót, amely jobb híján alkalmasnak ígérkezett pár órányi szunyókálásra. Előkotortam a hálózsákot, padhoz láncoltam a hátizsákot, aztán a kellemesen meleg indonéz éjszakában hajnalig húztam a lóbőrt. Reggel a reptérrel együtt én is korán ébredtem, pár órával később pedig az esti ár töredékéért bebuszoztam a városba.

Padang minden bizonnyal az a hely, ahol a világ legőrültebb tömegközlekedése működik. Sok furcsa tákolmányhoz volt már szerencsém az utazás során, de a padangi utcákon száguldozó "opelet"-ekhez egyikük sem volt fogható. A folyamatos tülköléssel utasokra vadászó szétpimpelt mikrobuszokon a világ összes létező optikai sufnituningja (színezett fényszórók, kamu légbeömlők, szélesített elemek, airbrush-fényezés, hátsó szárny, ültetett futómű, nagy papucs és sok más egyéb) felvonult, melynek láttán óhatatlanul felmerült bennem a kérdés: hogyan lesz egy városnak ilyen flúgos buszflottája? Egyszer valaki felragasztott egy szemöldök-csíkot a fényszóróra, a másik pedig kék leddel és színre fújt dísztárcsákkal kontrázott? Én nem jöttem rá a titok nyitjára, de aki esetleg tudja, majd írja meg a szerkesztőségbe. A mindössze néhány forintba kerülő opelet-fuvarok hangulatáról egyébként az utastérben elhelyezett mélyládák gondoskodnak, amelyek szakadatlanul pumpálják az ember gyomrába a legújabb indonéz ütemeket. A fényezések ezernyi gyöngyszemet rejtenek, érdemes végigkattintani a galériát.

Road Fighter.
The Doctor.
007.

Nascar Porsche.
Autodrag 001.
Posh Boy.

Airbrush.
Anarchy.
Community McLaren.

Vegyük észre a pótkereket!
Három a hangláda.
Az ültetésnek is megvannak a maga hátrányai.
Forrás: Szabadlábon

Padang valami miatt kívül esik a legtöbb turista látómezején, olyannyira, hogy az Indiai-óceán partján fekvő város utcáit járva nekem csupán két fehér utazót sikerült összeszámolnom. Pedig az őrült tömegközlekedésen kívül van még egy halom dolog, ami miatt érdemes ide ellátogatni, elég csak az égig csúcsosodó Minangkabau tetőszerkezetekre, az árusokkal teli parti sétányra vagy a messzeföldön híres Padang-ételekre gondolni. Bár utóbbiakkal Indonézia-szerte sokfelé találkozhatunk, a Padang-konyha ― éppúgy, mint a bajai halászlé ― ott a legjobb, ahol azt kitalálták. Egy óceánparti étteremben például olyan csilis rákot (ez is padangi specialitás) varázsolt a szakács az asztalra, hogy szerintem még unokáimnak is emlegetni fogom.

A város, amelyben a kevés turista miatt minden lépésem tucatnyi indonéz szempár és "Hello, Mister!" kísérte, az iszlám tekintetében még a korábbi településeknél is keményvonalasabb volt. A nagyobbnál-nagyobb mecsetek látványát még viszonylag könnyű volt megemészteni, a kihívást inkább a teljes menetfelszerelésben strandoló muzulmán asszonyok és a kendőben dolgozó KFC-eladók jelentették.

Minangkabau tetőszerkezet egy átlagos padangi épület tetején.
Préseléssel készül a frissítő ital. A végtermék zacskókban lóg.
Csilis rák és egy bitang jó sör.

Az iszlám a KFC-ben is iszlám.
Utasokra váró fiákerek Padang központjában.
Epekedve várom a Volán hasonlóan színes fényezéseit.
Forrás: Szabadlábon

Egyik délelőtt aztán Padangból a közeli Bukkitingi felé indultam, bízva abban, hogy a három vulkán (Merapi, Singgalang és Sago) közé beékelődött kisváros gyalogtúrákon, tavi csónakázáson és egyéb, dzsungelben végezhető elfoglaltságokon kívül mást is tartogat majd a számomra. Mivel Bukkitingiben elég ramaty idő fogadott, és egy angolul tudó helyi is megerősített abban a félelmemben, hogy a fentieken kívül mással itt nem nagyon lehet elütni az időt, rövid nézelődés után egyből a helyi buszpályaudvarra battyogtam. A távolsági járatoknak otthont adó óriási placc olyannyira lepukkant volt, hogy ehhez hasonlót legutoljára talán csak Venezuelában láttam. Sok jót itt nem reméltem, de úgy voltam vele, hogy ha találok egy korrektnek tűnő utazási ajánlatot a Szumátra nyugati végében fekvő Parapatba, akkor már nyert ügyem van.

Sajnos jegyet váltani aznap már csak mikrobuszra tudtam. Azt tudni kell, hogy a mikrobusznál rosszabb megoldás aligha létezik tizenakárhány órás utak lezavarására: a hely általában szűkös, aludni bennük megfelelő fejtámasz hiányában nem lehet, a söfőrök pedig kivétel nélkül azt hiszik magukról, hogy ők az indonéz távolsági közelekedés Valentino Rossijai, így laza gurulás helyett vagy erőteljes gyorsítás, vagy fékezés, vagy kanyarodás kényszeríti nyakizmainkat szakadatlan munkára (ismerve ezeket a tényezőket én is csak úgy mertem megvenni a jegyet, hogy előtte üléspróbát vettem a parkolóban álló buszban). Az indulásig hátralévő pár órát már ebben a koszos buszfészekben töltöttem el, leginkább a munka nélkül lébecoló sofőrök labdajátékán szórakozva. A fiúk bőr helyett könnyű, fából készült labdát rúgtak.

Zsonglőrök
Forrás: Szabadlábon

Azon egyáltalán nem lepődtem meg, hogy egy, a városban tett utastoborzó körút végén újra a buszállomáson kötöttünk ki, azon viszont igen, hogy a rend egyenruhás őre ezt követően hangos kiabálás közepette leállíttatta a buszt, majd különböző papírokat lobogtatva mindenkit - köztük persze engem is - a közeli rendőrörsre terelt. Bár angolul az őrsön senki sem beszélt, halovány indonéz nyelvtudással és mutogatással sikerült megtudnom, hogy a drágák egy körözés alatt álló busszal akarták megoldani a fuvart (bérelt volt a járgány, amit már jó ideje vissza kellett volna vinni a kölcsönzőbe). Nem értettem pontosan, hogy hogyan oldódott meg az ügy, mindenesetre két órával később plusz egy fakabáttal felszerelve indultunk útnak Parapat felé.

Szemétdomb hippibusszal és mozgó italárussal.
Nem sokat tennék rá, hogy ez meg is fog érkezni valahová.
Ezt hívják otthon donorszerkónak?

Rendőrautó Bukkitingiben.
Alkudozás a rendőrség udvarán. A kékinges játszott a Desperadoban.
Végre úton!
Forrás: Szabadlábon

Bár éhes voltam, az este tízkor beiktatott pihenő alatt nem volt sok bátorságom alaposan bevacsorázni a felkínált ételekből. Nem csak azért, mert legtöbbjükben vagy beleszáradt, vagy életükért éppen küzdő rovarokat láttam, hanem mert hosszú és kanyargós út állt még előttünk. Szegény indonézeknek azonban sem józan paraszti észből, sem erős gyomorból nem jutott sok mikor azokat osztották, így kiadós vacsora után autóba tett taccsból erre az estére is jutott egy.

Szumátra útjai Bukkitingi és Parapat között kivételesen rosszak: meredek lejtők, emelkedők, éles kanyarok és mély gödrök váltják egymást, aminek eredményeként az ücsörgés inkább fáraszt, mint pihentet. Alvás híján Parapatba már valódi zombiként érkeztem. Hajnalban begyógyult szemekkel botorkáltam el a Toba-tó partján álló kikötőig, ahonnan az első ladikkal a tó közepén álló, Samosir nevet viselő szigetre* hajóztam.

*A Matrjoska-szerű "sziget a szigetben" konstelláció egy olyan vulkáni kitörés eredményeként jött létre, amelyre az elmúlt huszonötmillió évben nem nagyon volt példa. A klímaváltozást és komplett fajok kipusztulását előidéző robbanás során mintegy 2.800 köbkilométernyi törmelék került a levegőbe, amiből - csak hogy érzékeljék a nagyságot - még Indiába is jócskán jutott. A Toba-vulkán helyén visszamaradt kráterben jött létre a mai Toba-tó, melynek legmélyebb pontja több mint ötszáz méterrel nyúlik a felszín alá.

Samosir egyébként annak a szomorú példája, hogy egy korábban méltán népszerű üdülőhely mennyire kísértetiesen üressé tud válni, ha a turizmus kockája éppen máshogy fordul. Tuk Tuk, Samosir legismertebb üdülőfaluja a kilencvenes években élte fénykorát, azóta viszont csak lefelé volt a lejtőn. Mivel a turisták ma már inkább Thaiföld szigeteit preferálják, az ide épült hatalmas szállodák és vendégházak csak konganak az ürességtől. Pedig a világ legnagyobb vulkáni eredetű tavát az isten is üdülőhelynek teremtette, a környezet látványvilága a Comói-tóéhoz fogható. Arról már nem is beszélve, hogy az idelátogató turistának úgy örülnek a helyiek, mint az aranytojást tojó tyúknak. A verhetetlen ár/érték arányú szigetet a korábbiakhoz hasonlóan egy bérelt robogó nyergében jártam be, és három nappal később is csak nagyon fájó szívvel tudtam továbbutazni Medan felé.

Sziget a szigetben.
Napi hat dollárért ilyen teraszt kapunk.
A közelgő zivatarban bőrig áztam.

Patak a rizsültetvények között.
Batak épületek.
A távolban a Pusuk csúcsa magasodik.

Jó aszfalttal motorosparadicsom lehetne.
Oldalkocsis taxi Pangururan központjában.
Hi five!
Forrás: Szabadlábon

Medan innen már csak négyórányi buszozásra volt, ami a dzsungelbe vájt utak mentén kíváncsiskodó majmok és egyéb élőlények révén szintén nem volt eseménytelen. Az egykori holland kereskedővárosba érve még elgondolkodtam azon, hogy tegyek-e egy rövidebb kitérőt Bukit Lawang-ba, pontosabban a dzsungel közepén működő orangután rehabilitációs központba, ahol az erdőirtások veszélyeztette emlősökkel lehetett volna közelebbről megismerkedni, de inkább lemondtam az élményről. Arra meg aztán még gondolatban sem volt energiám, hogy a Szumátra északnyugati csücskében lévő, egykoron cunami sújtotta Aceh tartományt meglátogassam. Helyettük inkább összekaptam magam utazáslogisztikailag, és vízumom vészesen közelgő lejárati idejét szemmel tartva kigondoltam, hogyan is tudok okosba' eljutni Medanból soron következő állomásomra, Szingapúrba.

Medan egyik építészeti remeke, a Mesjid Raya - nézze meg nagyban is!
Forrás: Szabadlábon

Indonézia - meg úgy általában véve Délkelet-Ázsia - fapados légiközlekedése annyira jó, hogy versbe kellene foglalni. A szélrózsa minden irányába induló, olcsóbbnál-olcsóbb járatokat látva a bőség zavarával küszködünk, én például harmincöt dollárért vettem egy másnapra(!) szóló repjegyet a Szingapúr mellett fekvő, ám még Indonéziához tartozó Batam szigetére, ahonnan aktuális célállomásom már csak egy rövid hajókázásra volt.

Csak a batami kompon vásárolt utolsó Pop Mie (indonéz instant leves) elfogyasztása közben döbbentem rá, hogy az elmúlt egy hónapban mennyire szívemhez nőtt ez az ezerarcú szigetország, annak minden esetlenségével és szépségével együtt. Az "ide még vissza kéne menni" listám Chile és Bolívia után egy újabb elemmel bővült, csak ajánlani tudom mindenkinek.



Hozzászólások

Erre a cikkre olvasói visszajelzés még nem érkezett.




Ha mondandója van...

 









Melyik a hét harmadik napja?