Az ázsiai kalandok taglalása előtt röviden idézzük fel, mikről is számoltunk be a közelmúltban, hogyan és milyen útvonalon jutottunk el a dél-amerikai kontinensről a Távol-Keletre.
Forrás: Google Maps, Szabadlábon
Sosem fogom elfelejteni azt az izgalmat, ami Chile fővárosának repterén kerített hatalmába közvetlenül a továbbutazás előtt. Magam sem akartam elhinni, hogy néhány óra múlva megérkezünk egy olyan szigetre, ami - sokadjára mondom, de nem lehet elégszer hangsúlyozni - valahol az isten háta mögött van, kilométerek ezreire a legközelebbi lakott területtől. Arról, hogy a Húsvét-szigeten eltöltött egy hét örök élménnyé válhasson, a távoli lokáción kívül a polinéz kultúra és a misztikus örökség is gondoskodott. A néhány négyzetkilométernyi földdarab olyannyira érdekesnek bizonyult, hogy még hetekkel később, a
beszámolók készítése alatt is remekül szórakoztam. A
motorozás már csak hab volt az amúgy sem ízetlen tortán.
Az egyébként még Chiléhez tartozó szigetről Óceánia kellős közepére,
Francia Polinéziába repültünk, ami elsősorban a frenetikus látványvilág miatt maradt meg az emlékezetünkben. Egy hirtelen döntés eredményeként a hetet Bora Bora
atolljának feltérképezésével kezdtük, amihez két másik, a reptéren megismert magyar utazó is csatlakozott. Hogy ne csak egyetlen sziget alapján alkossunk véleményt Franciaország tengerentúli közösségéről, tettünk egy rövid látogatást Tahitin is (kihasználva a földrajzi közelséget, én még a szomszédos Mooreára is átkompoztam). Tárgyi bizonyítékként Francia Polinéziából egy igazgyöngyöt hoztunk magunkkal, a beszerzés történetét azonban őszintén reméljük, hogy még hosszú ideig sűrű homály fogja övezni.
Akár hiszik, akár nem, a paradicsomot is megunja előbb-utóbb az ember. Előtte nem gondoltam volna, hogy a víz, a
fehér majdnem fehér homok és a kókuszpálmák együttese két hét után kifullad, és ugyanazokat a számokat kezdi előről játszani újra és újra. Részben ennek, részben pedig felkészületlenségünknek tudható be, hogy következő állomásunk minden volt, csak nem sikertörténet. A
Fidzsi-szigeteken belül ugyanis nem olyan desztinációkat választottunk, amilyenekre valójában igényünk lett volna, így autentikus élmények helyett a mainstream-turizmus bűzös mocsarával találkoztunk. Ettől függetlenül azért voltak pillanatok, amikor kiválóan éreztük magunkat, például sehol sem volt előtte annyira meleg a tenger és annyira elbűvölő a snorkelezés, mint Fidzsin.
Itt érdemes megállni egy pillanatra, és elmondani, hogy a Csendes-óceán szigetvilága legalább annyira lenyűgöző és különleges, mint amennyire színes és magával ragadó a dél-amerikai kontinens. Eddigi utazási tapasztalataink alapján azt gondoljuk, hogy ez a térség a világ legjobb pancsolós helye ― mondjuk mindezt úgy, hogy külön-külön már volt szerencsénk a természet több hasonló műsorát végignézni a Karib-tengertől egészen Seychelle-ig. Nagyon úgy tűnik, hogy bolygónkon Polinéziánál egyszerűen nincs jobb hely a vízparti sütkérezésre, bár gyanítjuk, hogy Óceánia
két másik hasonló régiója, Melanézia és Mikronézia élményben ehhez nagyon közel lehet.
Az idillnek mindössze egyetlen hátránya van, mégpedig az, hogy viszonylag drágán mérik. Magyarországról szinte mindegy, hogy milyen koncepcióval vágunk neki a térségnek, így is, úgy is sokba fog kerülni a szépség. Világot kerülő hátizsákosként elsősorban a napi költségvetés miatt főhet a fejünk, míg egyszeri kirándulóként inkább az idejutás anyagi része lehet aggasztó. Nem csoda ― kicsit elnézően bánva a hosszúsági vonalakkal simán mondhatjuk, hogy mégiscsak a Föld túloldalán lévő területekről beszélünk.
Utunkat Polinézia nyugati sarkában,
Új-Zélandon folytattuk. Az első néhány napot nagyvárosi felfrissüléssel töltöttük Auckland központjában, majd béreltünk egy mini-lakóautót, és azzal vágtunk neki a kétezer kilométeres körutazásnak. Pechünkre úgy túráztunk az országban, hogy Dél-Amerika látványvilága még élénken élt az emlékezetünkben, így az Északi-szigeten a természeti szépségek láttán gyakran csak legyintettünk. Időhiány miatt a Déli-szigetet nekem nem volt alkalmam szemügyre venni, pedig az minden bizonnyal sokat javított volna a végítéleten. Összességében a kiwik hazája alulmúlta a várakozásaimat, sommásan akár azt is mondhatnám, hogy csalódás volt. Ráadásul végtelenül unalmas is.
A régióban utolsó megállóként
Ausztrália következett. Búcsút intve a páros utazás hónapokig tartó előnyeinek, erre a kontinensre immáron egyedül érkeztem. Brisbane-ben kezdtem, majd tettem néhány megállót a keleti parton, ahol főleg a hullámlovaglás magukat félistennek gondoló gyakorlóin szórakoztam jókat. Mire fél évnyi hátizsákozás után Sydney-be értem, alaposan el is fáradtam, így közel egy hétig semmit nem csináltam, csak élveztem a világ egyik legélhetőbb városa által nyújtott kényelmet. Amint az a beszámolókból is kiderül, Ausztrália a látottak alapján számomra roppant meggyőzőnek bizonyult, mindenképpen kedves emlékekkel - és potenciális kivándorlási desztinációként - gondolok vissza rá.
Ez volt tehát az Ausztrálián és Óceánián átívelő útvonal, melynek végén Dzsakartába, Indonézia fővárosába érkeztem. Ezúttal csak egy országgal utaztam odébb, a túloldalon mégis egy gyökeresen más világ fogadott...