Ha az ember hosszabb ideig erőltetett menetben utazik, előbb-utóbb rátör a mentális fáradtság. Nálam ez a pillanat fél évvel a indulás után jött el, pont amikor megérkeztem Ausztrália legnagyobb városába, Sydney-be. Megannyi ország ki tudja hány látnivalójával a hátam mögött hirtelen azt éreztem, hogy pihennem kell, mert belefáradtam az új dolgok befogadásába.
Azt kell mondjam, hogy az utazással járó rutinfeladatok (szálláskeresés és társai) ellenére szinte semmi állandóság nem volt az utóbbi hónapok mindennapjaiban. A környezet folyamatosan változott, nekem pedig a harminc év alatt megszokott monotónia egyre inkább hiányozni kezdett. Igazából semmit nem akartam jobban, mint egy kicsit egy helyben maradni. Nem elindulni, nem úton lenni, nem megérkezni, hanem egy helyben maradni.
Sydney bejárását emiatt az utolsó napokra hagytam, addig pedig a
hostel környékén múlattam az időt, leginkább írással és olvasással. Napjaim fénypontját általában egy-egy kiadós étkezés jelentette, de sok örömöm leltem a forgalom, a járókelők, valamint a parkokban jógázó kínaiak bámulásában is. Egy rövid randevú erejéig egyszer még a repülőtér nemzetközi termináljára is kimetróztam, hogy az Új-Zélandról hazafelé tartó Ancsival találkozzak.
Az indulást megelőző pár napban azonban erőt vettem magamon, és úgy-ahogy bejártam a város általam érdekesebbnek gondolt negyedeit. A négymilliós metropoliszban meglepő módon nem a multikulti jelleg volt a legizgalmasabb, hanem az az érzés, amit legutóbb a Húsvét-szigeten volt alkalmam megtapasztalni. Vagyis az, hogy a korábban csak fotókról ismert környezet ott hever a lábaim előtt, karnyújtásnyira van a Harbour Bridge, mellette ott az Operaház, és így tovább.
A brit Arthur Phillip által létrehozott egykori fegyenctelep a XIX. század közepére vált igazi várossá (Ausztráliában elsőként), ekkorra ugyanis már rengeteg brit és ír bevándorló érkezett a kontinensre egy szebb jövő reményében. A második világháborút követően az expanzió folytatódott, köszönhetően elsősorban az Ázsiából betelepülő tömegeknek. A szélrózsa minden irányából érkező szerencsevadászok révén Sydney mára Földünk legszínesebb metropoliszává fejlődött, amely élhetőség szempontjából
állítólag az egyik legjobb hely a világon.
Ugyan a felmérések eredményeit akkor még nem ismertem, a városban lófrálva nekem is hasonló impresszióim támadtak. Sok az öböl, van annyi zöld park, amennyi a jóérzéshez kell, a lehetőségek korlátlanok (az ország GDP-jének egynegyede itt termelődik meg) és szemmel láthatóan az életszínvonallal sincsenek problémák (annak ellenére, hogy ez Ausztrália legdrágább városa).
Mivel Ausztrália élővilágával korábban nem tudtam megismerkedni, jó ötletnek tűnt kifizetni negyven zöldhasút egy kombinált Sydney Aquarium és Sydney WildlifeWorld belépőjegyért. A kizárólag a kontinens élővilágára fókuszáló tropikárium és állatkert végül egész átfogónak bizonyult, a
kacsacsőrű emlőstől a
galléros gyíkon át a
közönséges rókakuzuig mindenki felvonult.
A biológiaóra a közeli halpiacon folytatódott, ahol a halak és tengeri herkentyűk láttán azonnal kedvem támadt kotyvasztani valamit. Sajnos az árak letörték a kezdeti lelkesedést.
Sydney milliónyi turistájához hasonlóan én is felkerestem a legpopulárisabb nevezetességeket, így sétáltam a Harbour Bridge járdáján, bámészkodtam az Operaház körül, hűsöltem a Royal Botanical Gardens fái alatt, kávéztam Circular Quay mellett, közben pedig szorgalmasan nyomkodtam a fényképezőgép gombjait.
Hogy a futuropolisz-feeling teljes legyen, Sydney belvárosában egysínű magasvasút is üzemel, bizonyos vonalakon pedig kétszintes metrókocsikban utazhatunk. A Kingsford Smith nemzetközi repülőtérre például ilyennel mentem ki április harmadik napján, hogy elérjem a Dzsakartába induló gépet.