Roland írta,
1 óra 48 perckor,
Fidzsi-szigetek témakörben.
Ha Polinéziáról írott beszámolóink kapcsán felmerült önben a gondolat, hogy objektivitásunk a Húsvét-szigeten vagy Bora Borán végleg odaveszett, és kezdünk szép lassan mindent rózsaszínben látni, akkor nosza, vessen egy pillantást az útinapló most következő, kritikus jegyzeteibe is.

Forrás: Szabadlábon

De még mielőtt a lenti hiperhivatkozásra kattintana, hadd kérjünk öntől valamit: ha a fotók és a szöveg láttán az az őszinte vélemény fogalmazódna meg a fejében, hogy "Rohadjon meg az, aki még ilyen környezetben sem tudja jól érezni magát!", kérjük, gondolja át a bejegyzés végén található disclaimer-gyűjteményt is!

[Részlet az útinaplóból - 2009. március 3., kedd]

Reggel begyűjtjük az elkallódott csomagot, majd különböző utazási irodák ajánlatait átböngészve, az egyes szigetek jellemzőiről tartott kiselőadásokat türelmesen végighallgatva Fidzsi háromszázhúsz szigete közül kiválasztottunk hármat*.

*A szelekció során csak olyan helyek jöhetnek számításba, amelyek 1) nem minősülnek party-szigetnek, elvégre talajrészeg írekből és ausztrálokból már láttunk eleget, valamint 2) nem roskadoznak a turisták hordáitól. Vezérelvünk, hogy a Békaugrás-hadművelet mintájára látogatjuk végig egyik szárazföldet a másik után, eltérő jellegű szigetek eltérő árfekvésű szállásait variálva. Koncepciónk létjogosultságának alappillére kettős: 1) egyetlen hely alapján nem akarunk véleményt formálni az országról, továbbá 2) Fidzsi-szerte az a hátizsákos módi, hogy a turisták a különféle kompbérletek révén szigetről-szigetre vándorolnak. Ergo ha már itt jár az ember, nem érdemes végig ugyanazon a helyen lógatni a lógatnivalót.

Miután a válogatással végzünk, lefoglaljuk a szállásokat, megvesszük az egyhetes kompbérletet, majd a rekkenő hőségben kicuccolunk a reptér mellett lévő buszmegállóba. Az árnyékban várakozva mindkettőnkben kialakul az a sejtés, hogy a csendes-óceáni szigetek közül Fidzsin lesz a legélvezetesebb a hátizsákos utazás. A turizmus gépezete szemmel láthatóan olajozottan működik, az utazás testre szabása gyerekjáték, az ügyintézők kedvesek, felkészültek, türelmesek és rugalmasak. A Dél-Amerikában oly gyakran tapasztalt dilettantizmusnak nyoma sincs, a jellemzésre talán még a "profi" jelző sem alaptalan. A pénzkezelés, a foglalások bonyolítása és a makulátlan dokumentálás láttán például csak elismerően hümmöghet az ember.

Túl sok időnk a benyomások értékelésére nincs, a reptér és a hajóállomás között ingázó helyijárat gyorsan megérkezik. Sofőrje az utazási irodák dolgozóihoz hasonlóan végtelenül barátságos, az ötvenes fekete fazon akár még egy rövid bevásárlást is végigvárna a kedvünkért, ha idejében szólunk neki az út során (a negyvenfős buszon meglepő módon rajtunk kívül senki nem utazik).

A kikötői csomagkezelés gördülékenységén immáron annyira nem lepődünk meg. Több száz utast szállító katamaránunk délután kettő magasságában hagyja el a partokat, majd a Viti Levutól észak-nyugatra fekvő Mamanuca és Yasawa szigetegyüttes felé veszi az irányt. Mivel aznapi menedékünk, a Bounty Island az első megállók között van, túl sokáig nem utazunk a komppal. A hatékony logisztika** láttán azonban mégis kalapot kell emelnünk.

**A szigetlánc mentén közlekedő katamaránok útvonala számos megállót tarztalmaz. Ezeknél a komp rövid időre megpihen, közben a szállások által odaküldött apró csónakok a nagy hajó körül nyüzsögve megoldják a turisták le-, és felszállítását (mindez végig a nyílt vízen történik, kikötők nincsenek). Ottjártunkkor senki nem száll rossz csónakba, nem esik vízbe egyetlen csomag sem, nincs késés, a rendszer meglepően olajozottan és hatékonyan működik.

Egy motorcsónakban suhanunk a lefoglalt szállás felé, a távolból még látjuk, ahogy a sárga katamarán odébbáll. Kötött testfelépítésű hajósunk a partig kormányozza a csónakot. Beugrunk a sekély vízbe, átvesszük a csomagokat, később pedig a szállást is. Ablaktalan, emeletes ágyakkal telerakott teremben cuccolunk le, majd örömmel nyugtázzuk, hogy a légkondícionáló és a ventillátor legalább működik. Teszünk egy sétát a parton, lábunkkal élvezzük a víz és a homok melegét. A naplemente nyugalmát azonban megzavarja a hirtelen előkerülő rengeteg szúnyog. Visszamenekülünk a szállásra, de út közben nem tudjuk megállni, hogy ne próbáljuk ki a vízre néző, fából épített és pálmalevelekkel fedett napágyakat.

Vacsora előtt kérünk két jéghideg sört, iszogatás közben pedig az infrastruktúrával ismerkedünk. Számomra kiábrándító, hogy medence is van, alig néhány méterre a homokos tengerparttól. Megérkezik az elemózsia: a kiszolgálás udvarias, a hal pedig akkora, hogy könnyedén kifog rajtam. Többször is nekidurálom magam, de nem megy, akárhogy is küzdök. Később még iszogatás, beszélgetés, majd tus, aztán alvás a kellemesre hűtött teremben. Éjszaka az emberek jönnek-mennek, de ez fél év hátizsákozás után már igazán nem zavaró.


[Részlet az útinaplóból - 2009. március 4., szerda]

Reggel a konyha szintén nem okoz csalódást, a választék bőséges, az étel finom. A kellemesen meleg időt sajnos már nem tudjuk kiélvezni, hamarosan indulunk tovább az első olyan szigetre, ahol több napot is leszünk. Néhány apróság azért még feltűnik, mielőtt búcsút intenénk a helynek. Például az, hogy a házigazdák a wc bejárata elé virággal díszített lábmosót helyeztek, elkerülendő a homok bevitelét. Vagy az, hogy moai-jellegű faszobor nézi a vizet a veranda mellett (nyilván show-elem, de a szoborfej-kultúra Polinézia után itt is honos). Előző este amellett is simán elmentem, hogy mennyire sok korall hever a homokban.

Rövid csomagrakodás és motorcsónakozás után már a légkondis katamaránnal szeljük a vizet. Megálló megállót követ, a hajó orránál néhány meleg srác élvezi a fel-felcsapódó hullámokat. Már vagy két órája vagyunk úton, amikor megüresedik az elülső fedélzet. Kiállok a korláthoz, néhány perccel később pedig valami a távolban kiugrik a vízből. Nem látni, hogy mi az. Majd az egész lejátszódik ismét, immáron a hajó orrától néhány méterre. Atyavilág, delfinek! Hárman-négyen lehetnek, egymás után dobálják fel magukat a levegőbe, láthatóan élvezik a mókát. Némelyikük szembe úszik a hajóval, ekkor érzékelem csak, hogy a vízben mennyire villámgyorsan mozognak ezek az emlősök. Egy perccel később a kapitány bemondja a delfinek tényét, és már tódul is a nép a fedélzetre. Lelassítunk, a delfinek eltűnnek.

A mi megállónk egyike a legészakabbra lévőknek, így több mint három órát hajózunk, mire átszállunk a Nabua Lodge, vagyis a soron következő szállás csónakjába. A sziget sokkal nagyobbnak és zöldebbnek tűnik, mint az előző. Örülünk, de nem tudjuk, hogy előre iszunk a medve bőrére.

Partszakasz a Nabua Lodge mellett.
A víz az aljnövényzet miatt sötét itt-ott.
Mi a bal szélső bungallót kaptuk.
Forrás: Szabadlábon

Érkezés után végighallgatjuk a tegnapival szinte szóról-szóra megegyező eligazítást (vagyis a házirendet), majd bemegyünk a négyágyas bungallónkba. Kegyetlen csatornaszag és levegőtlenség fogad, mondják, hogy a wc elromlott. Az ágyak fölé kifeszített szúnyoghálóknak örülünk, naivan azt gondoljuk, hogy akkor ezzel legalább nekünk már nem kell majd bíbelődnünk.

A délután hátralévő részét snorkelezéssel ütjük el. Néhány fehér halon és egy kék tengericsillagon kívül mást nem találunk az öbölben, ennek ellenére élvezzük a dolgot. A homokos part és a pálmafák látványával nem tudunk betelni, a sós vízről pedig alig akarjuk elhinni, hogy ennyire meleg is tud lenni. Magyarországon ekkor még fagyokról szólnak a híradások, igazán szerencsésnek érezzük magunkat.

A táborban napjában négyszer verik bottal az üres farönköt. Háromszor az étkezés, egyszer a csónak indulása miatt. Már sötétedik, amikor meghalljuk az ismerős hangot. Vacsoraidőben többször jön a feketeleves. A kimondottan silány ételt a verandán szolgálják fel; mi (vagy húsz másik hátizsákos fiatal társaságában) azt esszük, a szúnyogok pedig bennünket. Moszkítóháló sehol, a személyzetnek van füstölője ugyan, mégsem nem gyújtják meg. A szúnyogok jóllaknak, én nem, sajnos éhes maradok. Repetáznék, de nem engedik. Vennék valamit a büfében, de kekszen kívül nincs semmi. Sörrel pótolom az űrt.

Este kilenc körül a házigazda előadja a "mi itt egy nagy család vagyunk" című, begyakoroltnak tűnő mondókáját, majd ilyen-olyan zenés társasjátékokra invitál. Megnézem a lejátszóban pörgő lemezt: Tahiti népzenét adnak el helyiként. Még egy végtelenül bugyuta táncot is eljáratnak velünk; sajnos a tizedik lépés után azt érzem, hogy ehhez én már túl öreg vagyok. Mellettem a huszonegy éves ausztrál lányka roppantul élvezi a csinnadrattát. Hát persze - akkora, hogy otthon biztos senki sem viszi táncba. Több vendég is kezdi kínosan érezni magát, néhányan félrevonulnak. Mi is így teszünk. Bevackolunk a bűzölgő bungallóba, ahol jót beszélgetünk egy angol párossal, miközben a lyukakat foltozzuk az ágyakat körülvevő szúnyoghálókon.


[Részlet az útinaplóból - 2009. március 5., csütörtök]

Délelőtt blogolnék, hisz hatalmas a lemaradás, bőven lenne miről írni. Áram viszont nincs. Megtudom, hogy a dízel drága, így naponta csak néhány órára kapcsolják be az áramfejlesztőt. Rosszul érint a hír, ezek szerint nem itt fogom képernyőre vetni azt a sok érdekességet, ami velünk történt az utóbbi pár hétben.

Napi költségvetésünket a kompbérlet és a szállásdíj erősen megterheli, így a drágábbnál-drágább programlehetőségek nagy részét kihagyjuk. Helyette a táborral és a szigettel ismerkedünk. A rendezett kertben számos bungalló sorakozik, talán nem mind olyan büdös, mint a miénk. Rengeteg a pálma, tompa puffanással óránként pottyannak le a kókuszdiók a fűbe. Az a szabály, hogy ami leesett, az ingyen fogyasztható. Néhányat meg is kóstolunk, a kókusztej rendkívüli módon ízlik. Megtudjuk, hogy a szigeten van egy falu is, ahová átsétálva pénzért hajlandók nekünk megmutatni a helyi iskolát, a templomot, meg az egyéb nevezetességeket. Kihagyjuk, talán majd máskor. A sziget populációjának nagyságáról eltérő adatokat hallunk, talán valahol négyszáz körül lehet az igazság. Sétálgatunk a part mentén, rengeteg a tenyérnyi kagylóhéj.

Snorkelezésre azért futja: egy ausztrál fiúval és egy négy(!) éve úton lévő svéd lánnyal közösen megyünk el a kék lagúnába, ami a szervezők szerint ideális hely a vízi élővilág megismerésére. Így is van, egy pipával és egy szemüveggel felszerelkezve olyat látunk, amit előtte még soha. Elég beletenni a fejünket a vízbe, máris ötven színes hal húz át a szemünk előtt. Némelyik olyannyira kíváncsi, hogy hagyja magát megérinteni is. Fáj a szívem, hogy a hatalmas tengericsillagokat, a piros-fehér bohóchalakat, a sárgásbarna csikóhalakat és a többi csodát nem tudom fényképen megörökíteni. A part szebb, mint eddig Fidzsin bárhol, selymes a homok, tűz a nap, a langyos hullámok pedig barna kókuszdiót sodornak a fövenyen oda-vissza. Hosszasan lubickolunk, felhőtlenül boldogok vagyunk.

A kék lagúna.
Bohóc a vízben.
Felhőjáték.
Forrás: Szabadlábon

Délután megyünk csak vissza a szállásra, ahol a sok úszás és napozás után ránk tör a fáradtság. Aludni a meleg miatt mégsem tudunk. Elsétálunk a falu felé, közben lenyűgöz a roppant dús vegetáció látványa. A távolból halljuk, hogy ütik a rönköt - vacsoraidő közeleg. A forgatókönyv ezúttal is nagyban hasonlít a tegnapira: kevés és rossz az étel, a szúnyogok szívják a vérem (miközben a végtagjaimra fújt moszkítópermeten röhögnek), repetát csak hangos szóváltás árán kapok, a bárpult pedig szinte üres. Menetrendszerűen érkezik a "mi itt egy nagy család vagyunk" duma, majd a kötelező tánc. Szinte csak az újak vannak jelen, aki már tegnap is itt volt, ma tuti, hogy kihagyja. A személyzet erőltetettnek tűnő "How are you today?" kérdéseit örömmel cserélném valami ízletes vacsorára.

Az esti áramnál még töltöm valamicskét a laptopot, majd letusolok az udvari zuhanyzóban (ugye mindenkinek egyértelmű, hogy csak hideg víz van), végül pedig bebújok az ágyba, a szúnyogháló alá. Ancsi ekkor szúr ki egy gyufásdoboznyi méretű csótányt a földön. Nagy felbolydulás támad. Nem értem, hogy újonnan érkezett szobatársunk mit bénázik - háromszor tapos rá a csótányra, de csak nem tudja kinyúvasztani a dögöt. Végül elhárul a veszély, még beszélgetünk egy darabig, aztán bevágjuk a szunyát.


[Részlet az útinaplóból - 2009. március 6., péntek]

Mielőtt végleg búcsút intenénk a Nabua Lodge páratlan örömeinek, teszünk egy látogatást a közeli falucskában. Nézegetem a helyiek bódéit, a teleszemetelt, de még így is gyönyörű tengerpartot, a ferde pálmákat és a majdnem-fehér homokot, miközben innen-onnan ebédre invitálnak a földre terített pokrócokon étkező emberek. Ezúttal nem bohóckodik a falu vezetője, őszinték az emberek, autentikus az élmény. Jobb, mintha együtt jöttünk volna a csoporttal.

Falu, paradicsomi környezetben.
Ebéd a hűvösben.
Itt ezt adja a természet.
Forrás: Szabadlábon

A megbeszélt találkozási időpontot mindössze néhány perccel késsük le, az emberekkel megrakott, indulásra kész csónak mégis a keresésünkre indul. Meglátjuk őket a partról, így két perc múlva már mi is a ladikban ülünk. Még szerencse, hogy a csomagokat jó előre bekészítettük. Megbukik hát a leghíresebb show-elem, a "Fiji-time" koncepciója is. A mindenhol fennhangon és büszkén hirdetett belassult életvitel ("Fiji-time is somewhere between GMT and infinity.") hallatán a legtöbb turista majd' bevizel örömében, nem csoda hát, hogy a helyiek beépítik az országimázsba. De akkor mégis hogy van az, hogy pár perc késés nem fér bele ebbe a híres Pató Pál-i időszámításba? Elmondom: kamu az egész. Vegyük észre, hogy a díszletek mögött egy olyan precíz és kiforrott mechanizmus zakatol, amely a szigetvilágon belül turisták százezreit képes megforgatni egyetlen szezon alatt. Ha a vendéglátók a "Fiji-time" szerint lazáskodnának, pillanatok alatt megakadna a gépezet.

Újabb kompozás után újabb szigetre érkezünk, ezúttal a Sunset Waya vendégszeretetét élvezzük. Elsőre jópofa, másodszorra azonban lelombozó a népviseletbe öltözött személyzet parton előadott, állófogadás jellegű zenés performansza.

Látványos, szó se róla - nézze meg nagyban is!
Forrás: Szabadlábon

Az eligazítás szinte szóról-szóra ugyanaz, mint az előző helyeken, eltérést mindössze az áramfejlesztő üzemórái jelentenek. Értékeinket betesszük a recepció széfjébe. Csak néhány óra múlva vesszük észre, hogy az ügyeletes hölgy valamikor lehúzta a rolót, és aznapra szó nélkül elhajózott. Mi van, ha valaki szívgyógyszert adott át pár órás megőrzésre? Mindegy, a cuccokat majd visszakérjük holnap.

A hely egyébként szimpatikus. Franciaágyas bungallót kapunk, saját fürdőszobával. A tusolás és a wc-használat örömeit azonban megzavarja a vályogtégla és a tetőgerenda találkozásánál fészkelő tenyérnyi pók. Próbálom lecsapni, de ő az ügyesebb. A fürge, szintén méretes gyíkokkal már fel sem veszem a harcot. Hagyjuk a fenébe az egészet, inkább megyünk vacsorázni.

Az legalább jobb, mint a tegnapi moslék. Sőt, repeta is van, vita nélkül. A sört viszonylag drágán mérik, mégis legurítunk belőle néhányat az asztal mellett. A háziak szemmel láthatóan rühös és éhenkórász kutyája az asztal alatt hozzádörgölőzik a lábamhoz. Ijedtemben akkorát ugrok, hogy beverem a térdem egy méretes csavarba. A helye még napokkal később is fáj.

Éjjel, miközben mi az igazak álmát alusszuk, egy rágcsáló bemászik a szobába. Kibontja a nemrég vásárolt, Pilóta kekszre hajazó édesség csomagolását, szétválaszt néhány korongot, megeszi a tölteléket, majd mint aki jól végezte dolgát, odacsinál az asztal közepére. A produktumot mi csak reggel vesszük észre, rögtön keresni is kezdem, hogy hol jöhetett be a bestia. Elvégre minden ablakon és ajtón szúnyogháló van! De minek, kérdem én, ha van egy harminc centis rés a fal és a tető között?


[Részlet az útinaplóból - 2009. március 7., szombat]

A drága cápaetetés, a hőgutát okozó trekking és a már kipróbált snorkelezés helyett ma inkább saját magunk alakítjuk a programot. A környéken lébecolunk, csobbanunk, döglünk a függőágyban, fotózgatunk, beszélgetünk, és meglessük Simi kókuszdiókról szóló fergeteges előadását [erről majd máskor - a szerk.].

A Sunset Waya környéke.
A víz csobbanásra csábít.
Simi semmi perc alatt mászott fel a fára.
Forrás: Szabadlábon

Késő délután pattanunk be a motorcsónakba, közben a népviseletbe öltözött személyzet végig muzsikál. Amint hallótávolságon kívül érünk, abbamarad a műsor, vetkőznek a zenészek, kialszik a lámpa. Pár perccel később már a katamarán fedélzetén vagyunk, ahol több ismerős arc köszön vissza ránk. Szakadó esőben érkezünk meg a fősziget kikötőjébe. Felülünk egy buszra, aminek nincs üvegablaka - a vízelterelésről egy átlátszó műanyag fólia hivatott gondoskodni. Az előttünk ülő kövér amerikai turista agyában sajnos nem születik meg a felismerés, hogy ha ő felhajtja a fóliát és kifelé kukucskál, akkor bizony még több sorral mögénk is bever a víz. Jobb a békesség, meg hamarosan egyébként is leszállunk, ezért nem szólunk neki. Távozásunkkor mosolyog, bye-bye, beléd is.

Vacsora után kitaxizunk a reptérre. A non-stop üzemelő utazási iroda transzszexuális alkalmazottjának elmondjuk tapasztalatainkat, benyomásainkat, hogy legalább hozzá is érkezzen valami visszacsatolás, mielőtt legközelebb ajánl valakinek valamit. Nagyon hálás, értékeli az őszinteségünket. Cserébe invitál, hogy a reggeli gépindulásig töltsük az éjszakát az iroda kényelmes ülőgarnitúráin. Elfogadjuk. Ezután pedig örülünk az áramnak, az ingyen internetnek, a reptéri tusolónak, a gyík-, és pókmentes mosdónak, a hűvösnek, a szúnyogmentességnek, a reptéren vásárolható élelemnek, et cetera, et cetera...

Bula Fiji - nézze meg nagyban is!
Forrás: Szabadlábon

Beszámolónk mindenképpen az alábbi fenntartásokkal olvasandó:
1) Minden bizonnyal sokkal pozitívabb kicsengésű észrevételeket tudunk papírra vetni, ha a munkából kiszakadva, két hétre érkezünk a Fidzsi-szigetekre.
2) Vélhetően sokkal vidámabban nyilatkoztunk volna akkor is, ha a Fidzsi-szigetek előtt nem ugrunk be a varázslatos Bora Borára, vagy a lenyűgöző Húsvét-szigetre.
3) Nyilván más lett volna az élmény, ha vastagabb keretből gazdálkodhatunk és drágább szigetek színvonalasabb szállásain hajthatjuk álomra a fejünket.
4) Hangsúlyozni szeretnénk, hogy jegyzeteink főleg az embereken múló dolgokról fogalmaznak negatívan. Amit a természet művelt a Fidzsi-szigetekkel, az szerintünk maga a csoda.
5) Elképzelhető, hogy a fenti történet egy olyan végtelenül szerencsétlen pechszéria folyománya, amely százezer utazóból csak kettővel történik meg.




Hozzászólások
Tóth Anikó mondta [2009.04.15. 0 óra 02 perckor]:

Fiji-n jártunkkor szinte lehetetlen volt nem kipróbálni a helyi lakosok körében talán nem véletlen igen kedvelt, kissé (hmm...) halucinogén Kava italt. Ti találkoztatok vele?
Roland mondta [2009.04.16. 14 óra 04 perckor]:

Nem, de ez is csak azt bizonyítja, hogy a mi látogatásunk a "Hogyan ne menjünk Fidzsire nyaralni?" tökéletes példája volt.
Alexq mondta [2009.04.18. 12 óra 09 perckor]:

Roland, a kedvemért a legjobb csajokat fényképezd már le és tedd fel az oldalra. Minden helyszínről legalább egyet! Lesz egy kész gyűjteményünk :D Na, ne kéresd magad ;) Hazajössz és elemezzük majd a világ nőit...
Roland mondta [2009.04.18. 21 óra 33 perckor]:

Nem, ezen a blogon ilyen biztosan nem lesz. A világháló már amúgy is tele van a témával foglalkozó weboldalakkal...




Ha mondandója van...

 









Melyik a hét hatodik napja?