2009.04.05. A Húsvét-sziget rejtélye (2/2)

Valamit tisztázzunk rögtön a legelején: Húsvét-sziget vagy Húsvét-szigetek? Én a Wikipédiával összhangban az el?bbi mellett teszem le a voksom, elvégre a f?sziget közelében található aprócska földdarabok szigetek helyett inkább csak szirteknek nevezhet?k (a területet az ?slakosok egyébként Rapa Nuinak hívják).

A Csendes-óceánnak erre az eldugott szegletére egy meglep?en jól sikerült repül?út végén, délután négy magasságában érkeztünk. A gépb?l kiszállva friss óceáni szél csapta meg az orrom, amely rendkívül er?sen t?z? nappal párosult. Fülig ér? szájjal az utasterminál felé gyalogolva azon gondolkodtam, hogy gyerekkoromban, vagy akár még pár évvel ezel?tt is mennyire elérhetetlennek t?nt a világnak ezen távoli pontja, most viszont megérkeztünk a Húsvét-sziget repterére, és itt van körülöttünk a fotókról már oly jól ismert sárgászöld táj, valamint a rengeteg felfedezésre váró, sejtelmes tekintet? k?szobor. Ha lett volna bennem bármi kétség a világ körüli utazás racionalitását vagy ár/érték arányát illet?en, a Húsvét-szigetre való megérkezés er?teljes pillanataiban biztosan mind elillant volna. Kevés felemel?bb dolgot tudok elképzelni, mint testközelb?l megismerni egy olyan egzotikus helyet, amit korábban mondjuk csak könyvekb?l, fotókról ismertünk.

A terminálon már várt ránk az el?zetesen lefoglalt szállás küldöttje. Csomagjainkat bedogtuk a mikrobuszba, majd elindultunk az Ana Rapu vendégház irányába. Mivel a Mataveri repül?teret közvetlenül Hanga Roa, a sziget egyetlen települése mellé építették, pár percnyi zötyköl?dés után már a néhány viskóból álló komplexumban voltunk, ahol egy koszos és végtelenül egyszer? szoba fogadott.

Délután tettünk egy sétát a környéken. Kiérve az óceán partjára feler?södött bennünk az érzés, hogy itt tényleg az isten háta mögött vagyunk. Körülöttünk víz, ameddig csak a szem ellát, a következ? település meg ezerkilométerekre innen (Chiléb?l induló szubszonikus gépünk is közel hat órát repült, mire elérte a szárazföldet). A mintegy négyezer lelket számláló sziget egyetlen falucskájában láttuk, hogy a földrajzi elszigeteltség bizony az árszínvonalban is tükröz?dik. Ide szinte minden nagyon messzir?l érkezik; ha jól emlékszem, kéthetente jön egy teherhajó Chiléb?l, ami élelmet, m?szaki cikkeket, nyersanyagokat (pl. építkezéshez fémeket, deszkákat, stb.) és egyéb fogyasztási cikkeket szállít, amiket aztán a sziget három vegyesboltjában és valamivel több éttermében lehet megvásárolni. Viszonyítási alap hiányában az árak a valóságtól teljességgel elrugaszkodottak, még a helyben megterm? zöldség és gyümölcs is horror árcímkével kerül ki a polcokra. A hátizsákos költségvetést sokkoló árszínvonal tudomásul vétele után bérelhet? autók és motorok iránt kezdtünk érdekl?dni, hiszen a szigeten tömegközlekedés nem létezik (stoppolni ugyan lehet, de körülményes). Egy szimpatikusnak t?n? helyen végül három napra levajaztunk egy nem túl drága terepjárót.

Szombat este lévén egy chilei pár társaságában megnéztük a Rapa Nui fesztivál záróestjét, ahol a falu apraja-nagyja jelen volt, turistákkal egyetemben. Tradicionális zenei el?adások követték egymást, nulla testzsírszázalékú, f?szoknyás férfitáncosok kíséretében, a n?nem? néz?k legnagyobb örömére. A szünetekben pedig különféle szeparatista beszédeket hallhattunk, amelyek Rapa Nui függetlenedésér?l és a Chilét?l való elszakadásról szóltak.

Mivel a sziget igazi felfedezése bérautó hiányában váratott magára, az elkövetkezend? pár napban közvetlen környezetünkkel ismerkedtünk. Míg Ancsi megnézett néhány helyi szobrot, én blogolni próbáltam (a csigalassú, cserébe viszont méregdrága m?holdas internet révén vajmi kevés eredménnyel). Mivel szállásadónkkal való kapcsolatunk a különböz? szolgáltatásbéli problémák miatt kezdett szép lassan elmérgesedni, érett bennünk az elhatározás, hogy odébbállunk. Sajnos csak drágább alternatívákat sikerült találnunk az aprócska szigeten, így a bérautó megérkezéséig hátralév? id?t még ugyanott kellett kibekkelnünk. A Grand Vitara átvétele után azonban - a karibi gyakorlatnak megfelel?en - bázisunkat áttettük a négykerek? belsejébe. Mivel a szomszédos kempingbe az internet révén már egyébként is bejáratosak voltunk, megkezdtük a beszivárgást más frontokon is. El?ször még csak tusolni ugrottunk be, majd használni kezdtük a konyhát, a parkolót, s?t az egyéb szolgáltatásokat is. Sajnos a bérautó költségei mellé egy drága szállás már nem fért volna be, így pár éjszakát a kocsiban kellett eltöltenünk (Patagóniában nagyon elúsztunk anyagilag, ezért kellett ennyire fogni a gyepl?t).

A terepjáró volánjának megmarkolásával aztán kitárult a világ. A sziget módszeres felderítését néhány alkalommal másokkal (egy svájci lánnyal és egy floridai nyugdíjas fest?vel) együtt végeztük, így a bérautó viszonylag magas költségeit "taxizással" valamelyest csökkenteni tudtuk. Az elkövetkezend? négy napban Rapa Nui látnivalóit szobrostul és kráterestül, sz?röstül-b?röstül szemügyre vettük. Jöjjön néhány érdekesség ezek közül (nem tagadon, hogy az alábbi csodák egy részét leszakadt állkapoccsal, hangosan ujjongva fotóztam végig).


Itt egy pillanatra megszakítjuk a fotók prezentálását, hogy szót ejtsünk a madárember kultuszáról. A máig ismeretlen okokból kialakult vallás lényege egy évente megrendezett bajnokságban állt, melynek során bátor vállalkozók a Rano Kau vulkán tetejére épült házaktól kiindulva, dacolva a cápákkal, átúsztak a szemközti szirtekre, hogy megszerezzék az ott fészkel? vándormadarak els? tojásait. A leghamarabb visszatér? ifjú kiemelt tiszteletnek örvendett egy évig: ? lett a madárember, az a törzsf?nök pedig, akinek a törzsébe tartozott, vallási vezet? lett a következ? évre.


A múltat idéz? moaik után jöjjön egy infrastrukturális jelleg? információ a jelenb?l: bár van a szigeten egy kórház-féleség, mindent azért mégsem tudnak helyben gyógyítani. A látogatás végére bögyünkbe kerül? szállásadónk elmondta, hogy neki például halt már meg azért ismer?se, mert egy motorbaleset következtében beütötte a fejét, és nem jutott idejében megfelel? ellátáshoz. Az elszigeteltség miatt állítólag már több ember vesztette így életét Rapa Nuin, egészen addig a pillanatig, amíg a chilei hely?rség egyik emberét nem érte hasonló baleset. Akkor derült fény ugyanis arra a tényre, hogy Chilének van olyan ment?repül?gépe, amit hasonlóan súlyos esetekben akár a Húsvét-szigetre is el lehet indítani. A korábban állítólag elhallgatott lehet?ség hírére óriási botrány robbant ki a helyiek körében, tovább szítva a függetlenedési törekvéseket (a Húsvét-sziget ma Chile valparaísoi tartományához tartozik).

Annak ellenére, hogy a helyi lakosok többsége rendkívül barátságos, kedves és segít?kész, a turisztikai bizniszben dolgozó (szobáztató, vendégl?s, bérautós) kupecekre leginkább a pofátlanság jellemz?. Mivel látják, hogy a sziget misztikuma mágnesként vonzza a látogatók hordáit (naponta legalább kétszáz turista repül ide), és jól tudják azt is, hogy a távoli lokáció miatt ide kétszer senki nem jön, ezért túl sok er?feszítést nem tesznek a vev?elégedettség érdekében. Az eltolódott eladói-vev?i er?viszonyok az átkosban tapasztalt keresleti piacot idézik, és ezt sajnos a legtöbb Húsvét-szigetre látogató turistának el kell fogadnia. Mi ahol csak tudtunk, próbáltunk kikerülni a hiénák karmaiból: a helyieknek kitalált boltban vettük a f?zéshez szükséges alapanyagokat, a falu határában a termel?t?l vásároltuk a dinnyét, satöbbi, de még így is a fél fogsorunkat Rapa Nuin hagytuk. Egy liter tejért például ezer-kétezer forintot szemrebbenés nélkül elkérnek a f?utcán - hátizsákosoknak tehát nem árt odafigyelni.

A szigeten töltött utolsó el?tti napon autó helyett egy kett?ötvenes Yamaha nyergébe pattantunk, elvégre nem s?r?n adatik meg az embernek, hogy hatalmas moaik között csapasson egy jót. Mi megtettük, és roppantmód élveztük. Este a kemping egyik bérelt sátrában hajtottuk álomra fejünket, másnap pedig elrepültünk a nem kevésbé egzotikus Francia Polinézia f?szigetére, Tahitire.