23 óra 30 perckor,
Erre a cikkre
érkezett.
A mianmari határhoz kínai léptékkel közelinek mondható Lijiang után keletnek fordultam és elbuszoztam Panzhihuaba. A teleszotyizott és teleköpködött busz lassan haladt, a nyolc-kilenc órás szerpentinezés csak kétszáz kilométerre volt elég. Ráadásul a busznak viszonylag gyakran meg kellett állnia vizet vételezni - már amennyire meg tudtam figyelni, erre a hegymenetben használt aquatarder miatt volt szükség. Ilyenkor alkalmam nyílt alaposan szemügyre venni a többségében értetlen bunkónak tűnő, tátott szájjal bámuló utazóközönség viselkedését és azt a végtelenül szórakoztató műveletsort, melynek során a banda éktelen ricsajjal megszállta az adott parkolóban álló kisboltot és ízekre szedte annak vákuumcsomagolt csirkelábakból és egyéb bizarr, számomra beazonosíthatatlan termékekből álló árukészletét. Nyugatidegen volt az is, ahogyan a fiatal párok férfitagjai hordozták csillogó szemekkel fel-alá a barátnők retiküljeit. Találtam csótányt a táskámon, ült mellettem egy állandóan fészkelődő utas, volt ordító gyerek, odakint sűrű dudálás és persze baleset is (akkor épp egy teherautó vitt el egy alacsonyra belógó nagyfeszültségű kábelt és villanyoszlopot).
Kína grandiózus méreteivel már az útvonaltervezéskor szembesültem, de ezt élőben megtapasztalni egészen letaglózó volt. És itt most nem a földrajzi távolságokra, vagy a természet alkotta hatalmas dolgokra gondolok, azokra már fel voltam készülve alaposan. Ekkora
bányászvárosra viszont nem. Ahogy az esős időben áthaladtunk a településen (ami mellett például a schwechati olajfinomító eltörpül), a szürke hidaktól, a füstös kéményektől, a csövekkel és futószalagokkal egymásba fonódó ipari épületláncoktól egyszerűen nem jutottam szóhoz. Kína egyik legnagyobb bányászvárosának méretei valósággal agyonnyomtak. Azt hiszem részben az ilyen találkozásokból érti meg a legkönnyebben az ember, hol tart ma Kína és mekkora dolgok vannak még itt készülőben. Az utcák kora délután viszont kifejezetten néptelennek tűntek, a kínai
szellemvárosokról szóló híradásokban lehet valami.
Panzhihua vasútállomása szemmel láthatóan kívül esett a külföldi turisták fő csapásirányán. Az angolul nem beszélő jegyeladóval alaposan meggyűlt a bajom, szerencsére a pénztárnál kígyózó tömegben találtam egy embert, aki gagyogott valamennyit angolul és kért nekem egy jegyet Éméi-ig. Vajon kínai furcsaság, hogy a pénztáros gond nélkül eladott volna állójegyet egy tízórás útra? A bizarrul engem méregető fekete cipős, fehér zoknis kínai arcok, az állomás előtt ténfergő kóborkutya-hadsereg és a fültisztogatással foglalkozó vállalkozó mind azt sugallták, hogy a szemközti étteremben kellene kibekkelnem az indulásig hátralévő hat órát.
Az ajtón belépve rögtön tudtam, hogy jó helyen járok, elvégre fogyasztásra hizlalt
húszcentis varangyokat akármilyen étteremben nem árulnak. Mivel ehhez én túlságosan öcsi voltam, maradtam egy egyszerű szecsuáni csirkénél, ami viszont annyira csípős és fűszeres volt, hogy még a Ko Samui után vásárolt
tom yum levest is verte.
A csirke felett lakomázva két dolgon mélázgattam: egyrészt, hogy Kínában mennyire nincs magánszférája az embernek (kedvencem a kisrádióként használt mobil, amin mindenki a saját kedvencét üvölteti kihangosítva), másrészt, hogy vajon akkor is tahóság-e a harákolás és köpködés, ha mondjuk a világ népességének húsz százaléka (nagyjából 1,3 milliárd ember) állandóan ezt csinálja.
» Még nincs vége, olvasson tovább!
16 óra 15 perckor,
Erre a cikkre
érkezett.
Kínában nagy divatja van a különféle házi kedvencek átfestésének (leginkább
kutyákat szoktak így pimpelni), a naposcsibék színezése viszont nem kínai sajátosság. Az interneten kicsit utánajárva kiderül, hogy Marokkótól Indonéziáig sokfelé látni ehhez hasonló utcai portékát. Fényképen már
mutattam, hogy milyen a színre fújt naposcsibe, mozgóképen viszont még nem. Mesmerizáló.
Egyesek szerint a növényi alapú festékek nem ártanak az átszínezett állatoknak. Erős a gyanúm, hogy Kínában nem mindig jut állatbarát festék szegény páráknak.
1 óra 55 perckor,
Erre a cikkre
olvasói visszajelzés még nem
érkezett.
A Lijiangba tartó út gyönyörűen zöldellő hegyek között kanyargott, a váltakozó gerincek és völgyek dél-amerikai magasságokat és mélységeket idéztek. A busz ablakából elém táruló idillt egyedül egy büdösszájú, fogyatékos kínai utastárs árnyékolta be. A Dali-Lijiang szakaszon az utasok többsége főtt tojást rágcsált önmagában, én az egyik pihenőhelyen inkább egy főtt kukoricára neveztem be. Az egy euró körüli árat elnézve semmi kétség nem férhetett hozzá, hogy Jünnan tartomány északkeleti részén rengeteg turistára kell számítanom.
Lijiangba már sötétedés után érkeztem meg. A busz viszonylag távol rakott le az óvárostól, ráadásul a térképemen sem sikerült igazán jól betájolnom magam. Szemerkélő esőben, este nem tűnt túl jó ötletnek gyalog elindulni a központ felé, de az elsőnek megtalált, nyomasztóan igénytelen szállás szemrevételezése után mégis inkább nekivágtam a távnak. Az én kínai nyelvtudásom körülbelül olyan volt, mint az általam megkérdezett helyiek angolja, így túl sok segítséget nem kaptam a célt illetően. Egy hosszabb bolyongás után (hátamon a degeszre tömött zsákkal) végül sikerült rátalálni egy várfal mentén kanyargó, kövekből kirakott utcára, ami egy olyan helyre vezetett, amire egyáltalán nem számítottam.
Egy faházaktól és
piros lampionoktól roskadozó, zegzugos és nyüzsgő mesevilágba csöppentem, melynek kövekkel kirakott girbe-gurba utcái mentén csatornák kavarogtak. A Gyűrűk Urába illő álomvilágból a vállamat húzó hátizsák józanított ki, így inkább gyorsan nekiláttam megkeresni az útikönyvből kinézett szállást. Egy dél-amerikai turista iránymutatása alapján hamar rátaláltam Mama Naxi* fogadójára. A hely ugyan tele volt, de Mama Naxit vendégszeretete és rugalmassága kötelezte arra, hogy találjon nekem egy szobát a közelben pár éjszakára.
Aznap este a szálláshoz közeli "Xiao cai zhuang" nevű étteremben vacsoráltam, ahol a
Chinglish étlap hozott párat a Kínában szokásos mókás
szófordulatokból. Másnap kora reggeli felfedezőtúrára indultam, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy világosban hogyan fest egy ilyen igazi kínai mézeskalács-városka. Pár lépésnél nem kellett több, hogy megállapítsam, ez bizony nagyon látványos! Folyamatosan kattogott a fényképezőgépem, mert minden pillanatban volt a keresőben ezernyi érdekes részlet. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy alig láttam nyugati turistákat az utcákon (kínaiak voltak inkább, de egyrészt az mindig érdekes élmény, másrészt egyáltalán nem voltak zavaróan sokan).
Lijiang óvárosát ez a látványvilág teszi Jünnan tartomány egyik leglátogatottabb célpontjává, ami bizony csúcsszezonban minden bizonnyal kiábrándító lehet. Nekem július elején viszont kifejezettem tetszett, egyszerűen nem bírtam betelni a minden sarkom meglepetéssel szolgáló városkával. Persze az egykoron naxi többségű Lijiang a hangulatos utcákon kívül is tartogat látványosságokat a turisták részére. Ott van mindjárt az óváros szürke háztetői fölé magasodó, dombon álló
pavilon, amelyhez egy kacskaringós út vezet fel a főtérről egy zöldellő parkon át. Ide kifejezetten megéri felkutyagolni, az építészeti érdekességen kívül már csak a megkapó atmoszféra és a szokatlanul egységes háztető-panoráma miatt is.
» Még nincs vége, olvasson tovább!
17 óra 45 perckor,
Erre a cikkre
érkezett.
Az utolsó bekezdés óta eltelt nyolc hónapban nem igazán kapkodtam el a blogírást, de mint József Attila óta tudjuk, dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes. A történet most onnan folytatódik, hogy egy brit hátizsákos bonvivánnal együtt betoppantam Kunming városának talán legnormálisabb hosztelébe, a hogyan továbbról viszont halvány fogalmam sem volt.
Szerencsémre a szálláson még az első este mellém sodort az élet egy dán turistát, aki egy francia utazási iroda megbízásából járt épp az országban, és hozzám képest igazi Kína-szakértőnek bizonyult. Mick helyismerete és gyakorlati tanácsai sokat segítettek az útvonal tervezésénél, úgyhogy egyetlen kiadós reggeli felett sikerült összerakni a következő egy hónap erősen cikk-cakkos, feszített menetrendjét. A programba Kína főbb látványosságainak a felét tudtuk csak belepakolni, de első látogatásra talán nem is kell ennél sokkal több.
Mielőtt belevágtam volna a nagy kínai körtúrába, ejtőztem egy napot Kunming árnyas utcáin. A közel kétezer méter magasan fekvő, kellemes klímájú, kimondottan zöld kínai nagyváros tökéletes hely volt az országgal való kezdeti ismerkedésre. Hogy Kína egy, a korábban látottaktól totálisan eltérő ország, már az első métereken kiderült, ugyanis még az utcatáblákra festett írásjeleket sem sikerült a térképen lévőkkel összepárosítani. Nyilván a sok krix-krax is adott egyfajta csodaország hangulatot az egésznek, de az igazán érdekesek az itt-ott elkapott utcai életképek részletei voltak.
Kunming fás, tiszta utcáin kész felüdülés volt sétálgatni. Figyelgettem miket kínálnak az egymást érő mozgóárusok, be-bekukkantottam egy-két manufaktúra ajtaján, kerülgettem a hangtalanul suhanó elektromos robogókat (amiből ráadásul
BMW utánzat is van), élveztem a kedvező árú WiFi-s kávézókat és meglepődtem, hogy a hétvégi bolhapiacon még
levedlett kígyóbőrt is lehet kapni. A tavakkal tűzdelt belvárosi parkban csendesen kötögető kalapos nyugdíjas asszonyok között mászkáltam, fotóztam kínai sakkot játszó öregeket, hátratett kézzel, bambán bámészkodó nagypapákat, százéves muzsikusokat, meg még ezernyi más érdekességet. Délután beruháztam egy Lonely Planet Mandarin phrasebook-ba (biztos, ami biztos), a nap végén pedig elfogyasztottam életem első dumpling-ját kínai földön. Mennyei volt. Másnap délelőtt leintettem egy taxit (a lehúzós sofőr azonnal be akart forgatni, érdekes útvonalakkal próbálkozva), elvergődtem a buszállomásra és felszálltam a Dali felé tartó buszra.
» Még nincs vége, olvasson tovább!
16 óra 55 perckor,
Erre a cikkre
érkezett.
Kínába átgyalogolni bizsergető érzés volt. Talán mert fejben már jóval azelőtt megérkeztem az országba, mint ahogy fizikai valómat átmozgattam a határon. Utóbbi egyébként meglepően simán ment, amihez nyilván az is nagyban hozzájárult, hogy a Saigonban vásárolt Kína útikönyvet a hátizsák mélyére rejtettem. Ismeretes, hogy a kínai hatóságok előszeretettel koboznak el olyan könyveket és térképeket, amelyeken Tajvan nem a
szervek szájíze szerint van feltüntetve. Miután kétszeri belépésre jogosító turistavízumom rendben találtatott és a hátizsákommal együtt én is átmentem a röntgenszűrésen, már csak az ügyfélszolgálat értékelése maradt hátra. Hogy ez valójában micsoda, azt Orosz Péter egy
remek sorozat részeként három éve már elmondta az internetnek.
A szakadó esőben első dolgom volt nemzeti valutát keríteni, ami Kínában alapvetően a renminbi, közvetlenül a makaói pataca és a hongkongi dollár előtt. Két-három kínai lakos megkérdezése után egyből rátaláltam egy pénzkiadó automatára. Az aprócska sikerből arra következtettem, hogy nem lesz itt semmilyen gáz a kommunikációval, biztosan ez is csak túl van spilázva, mint sok más dolog Kínával kapcsolatban. Nos, amint azt a következő posztokból látni fogják, ez bizony igencsak elhamarkodott következtetés volt.
» Még nincs vége, olvasson tovább!
18 óra 55 perckor,
Erre a cikkre
érkezett.
Legutóbbi régiós összefoglalónk arról számolt be, hogy hogyan és milyen útvonalon jutottunk el a dél-amerikai kontinensről Ausztráliába. A Brisbane-Sydney viszonylatot kár lenne túlragozni, annak viszont érdemes pár bekezdést szentelni, hogy mi is történt Ausztrália és Kína között.
Forrás: Google Maps, Szabadlábon
Röviden annyi, hogy közel három hónap alatt, egy jól kitaposott turistaösvényen haladva végighátizsákoztam Délkelet-Ázsia fél tucat országát Indonéziától Vietnamig.
Délkelet-Ázsia megismerését alapvetően kétféle módon lehet elkezdeni: lájtosabb átmenettel egy olyan metropoliszban mint mondjuk Kuala Lumpur, vagy durr-bele módon, például Dzsakartában. Az én útvonalamból ez utóbbi adódott, amit egyáltalán nem bántam, mert a markáns környezetváltozás nagyon is jót tett az utazás lendületének. A korábbiaktól eltérő arcberendezésekből, ízekből,
káoszból nyüzsgésből és szokásokból bődületesen sok erőt lehetett meríteni. Annyit, hogy a rákövetkező heteket, de inkább hónapokat fülig érő vigyorral toltam végig. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy nagyjából ekkorra sikerült levetkőzni azokat a régi, rossz beidegződéseket, amik a korábbi évek taposómalmaiban ragadtak rám és amelyek az utazás első hat hónapjában bizony gátolták a teljes feloldódást. Ijesztő, hogy közel hat hónap idill kellett az
"ultimate freedom" érzés megéléséhez, meg ahhoz, hogy az ember ne a célt hajszolja, hanem magát az utat és a pillanatot élvezze.
» Még nincs vége, olvasson tovább!
17 óra 30 perckor,
Erre a cikkre
olvasói visszajelzés még nem
érkezett.
Furcsa tákolmányokkal hegytetőről legurulást az
ecuadori Bañosban már láttam. Azt a marhulást a Fülöp-szigeteki
farobogó-versenyekhez hasonlóan egy közelgő nemzeti ünnep alkalmából rendezték meg. A vietnami változatnak ellenben semmi köze nem volt az ünnepléshez.
Lào Cai városából motoroztam épp Sapa felé, amikor a hegyi szerpentin egyik kanyarjában felbukkant velem szemben egy azonosítatlan guruló tárgy. Közelebb érve derült csak ki, hogy egy aprócska deszkán gubbasztó vietnami gyereket látok, aki fémcsapágyakon gördülő lélekvesztőjén száguldozik hegynek lefelé, autók, buszok és motorok közt lavírozva. Amikor elment mellettem, nem akartam hinni a szememnek.
Úgy láttam, hogy kezelőszervek nem voltak a masinán ― erre a célra egy vékonyka vietnami papucsot használt a srác.
11 óra 25 perckor,
Erre a cikkre
érkezett.
A Hanoi-Lào Cai szakasz leküzdése közel tíz óráig tartott, ami soft seater* jeggyel közel sem volt pihentető: az indulás után nem sokkal szűkös lett a vietnami méretezésű lábtér, a légkondiból dőlt a fejemre a hideg, ráadásul még a mellettem ülő legénnyel is folyamatosan harcolnom kellett a helyért. Néhány órányi álmatlan forgolódás után a szomszédos hálókocsiban horkoló hátizsákosok helyzete igazán irigylésre méltónak tűnt.
Vonatunk hajnali ötkor futott be Lào Cai vasútállomására. Sapa innen már csak negyven kilométerre volt, az odajutásra pedig két módszer kínálkozott: minibusszal avagy bérelt robogóval. Gondolkodás nélkül az utóbbit választottam, ami később a gyönyörű táj és a kevés rendelkezésre álló idő miatt kiváló döntésnek bizonyult. Félórányi egyezkedés után feldobtam a csomagot a hátsó ülésre, és elindultam Észak-Vietnam egyik legnépszerűbb magashegyi pihenővárosa, Sapa felé. Az odavezető út helyenként lélegzetelállító panorámát nyújtott, talán csak Indonéziában láttam ehhez foghatót.
Sapa városát még a franciák alapították 1922-ben. A hely vonzereje ma is a gyönyörű környezetben, a kellemes klímában, na meg a hegyi törzsek jelenlétében rejlik. Noha ez utóbbiak életvitele a turizmus révén napról-napra veszít eredetiségéből, azért még mindig kellően érdekes ahhoz, hogy átvonatozzon érte az ember egy egész éjszakát. Nagyon sok utazó panaszkodik a Sapa környéki őslakosok elanyagiasodására, de szerintem semmivel nem rosszabb itt a helyzet, mint Vietnamban bárhol másutt.
» Még nincs vége, olvasson tovább!
10 óra 55 perckor,
Erre a cikkre
olvasói visszajelzés még nem
érkezett.
A fővárostól mintegy kétszáz kilométerre fekvő Ha Long-öböl látványvilága messze földön híres, a parádés mészkőszigetek világát évente milliónyi utazó keresi fel. Egyetlen negatívuma a helynek épp ez, pontosabban a turistaáradatra épített, olajozottan működő lehúzó-gépezet. A számtalan operátor ugyanis tisztában van a ténnyel, hogy akármennyire rossz színvonalat is produkál a hajós túra során, a turisták másnap ugyanúgy özönleni fognak a helyre, ergo egyáltalán nem áll érdekükben minőségi szolgáltatást nyújtani. Nagyon sok turista csalódottan száll parta kirándulása befejeztével, ami nem is csoda, hiszen az itteni futószalag elviseléséhez edzett gyomor kell.
A Hanoiban székelő ezernyi ügynök és az öbölben működő hajótársaságok közötti feladatmegosztás viszonylag egyszerű: előbbiek a fővárosban és környékén behálózzák a turistákat, majd (mikro)buszokba zsúfolva leszállítják őket közvetlenül Ha Long város kikötőjébe (egy megálló valamelyik kézművesboltnál természetesen kötelező). A kikötőben aztán kezdetét veszi az egymást taposó turistacsoportok csere-beréje, ami a kifizetett díjak, a szabad hajók, és az operátorok gátlástalanságának függvényében számos meglepetést eredményezhet. Amerikai útitársaim például itt tudták meg, hogy nem olyan és akkora lesz a kaja, mint amit nekik ígértek, illetve a hajón lévő szobákban nem fog működni a légkondícionálás. Engem ― szóló utazóként ― indulás előtt vagy kétszer raktak át másik hajóra, de végül szerencsém volt, mert fapados áron deluxe kajütben élvezhettem az utat.
» Még nincs vége, olvasson tovább!